2007. augusztus 6., hétfő

Pappsanyik

Tizedes írta:

A média egyik sajátossága, hogy általában akkor borítja ki a bilit, ha már megtelik – csak a nagyon büdös végeredmény adható el igazán. Részben ez történt az Ifjú Szivek kapcsán is. Az ügy miatt kipattant pappsanyi-sztorinak viszont van egy másik, szomorúan specifikus felvidéki magyar vetülete is: a szakmai és erkölcsi igénytelenség, a „túl kevesen vagyunk”-szindróma, az „itt mindenki mindenkit ismer”- és a „soha sem lehet tudni, kire lesz még szükség”-életérzés.

P. S.-ről nem az Ifjú Szivek háza táján kitört botrány következtében derült ki, hogy tróger. Akik ismerték, tudták ezt már ‘89 előtt is, akik később futottak vele össze vagy hallottak róla, ezen oldaláról is megismerhették. Sokáig – egészen idáig – mégis megfelelt. Igaz, hogy vezetése alatt szakmailag sehová sem, legfeljebb visszafelé fejlődött a magyar adás, igaz, hogy emberileg és erkölcsileg sem azt nyújtotta, ami elvárható lenne egy ilyen fontos intézmény ennyire fontos posztján ülő embertől – mégis megfelelt. Az igénytelennek azért, mert szakmailag igénytelen volt, a számítónak azért, mert erkölcsileg is igénytelen volt, a trógernak azért, mert hasonlelkű emberre talált benne... a politikusnak meg (hogy beléjük is rúgjunk egy kicsit) egyszerűen azért, mert nem kérdeztetett rá kényelmetlen dolgokra. S tegyük őszintén hozzá: a médiában dolgozó embernek pedig azért, mert tudta, hogy erős figura, aki sokmindenkit ismer, s végtére sohasem lehet tudni, nem lesz-e majd szükség egyszer egy jó kis meleg rádiós flekkre. A többieknek meg? Azért, mert kis szlovákiai magyar kozösségünkben nem illik valakibe ilyen „apró” okok miatt belerontani.

Ami volt, megtörtént, most örüljünk annak, hogy ha későn is, de legalább egyszer végre borult a kakisedény. Vagy mégsem? Nem kellett volna hamarább belé rúgni? Nem kellett volna hamarább kérdőre vonni? Nem okozott volna úgy kevesebb társadalmi és erkölcsi kárt az itteni magyar társadalomnak? Miért kell(ett) megvárni, amíg túlcsordul(t) a pohár? (Most ennek speciel egy jól működő, szorgos munkával épített táncegyüttes issza meg a levét.)

S hadd menjek tovább: ő az utolsó pappsanyi?

Félek, hogy szűk kis társadalmunkban és annak még szűkebb „elitjében” találnánk még jópár hasonló, kisebb-nagyobb pappsanyit. Sőt, ilyen állapotok között még a normális emberből is előbb-utóbb előtörhet a pappsanyi, ha nem vigyáz magára...

Nincsenek megjegyzések: