Már csak ez hiányzott?

„Szenzáció – meghajolt a világbajnok a nagyszerű magyarok előtt” – olvasom Magyarország (k)egyetlen sportnapilapjának (a félreértések elkerülése végett: Nemzeti Sport) online verzióján. S nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nem mintha nem örülnék a győzelemnek (már fogalmazom is a „kedves” mailt az olasz ismerőseimnek), csak ha belegondolok, hogy mivel lesznek tele a „szakfolyóiratok” hasábjai meg a naiv focidrukkerek üres feje, az arcomra fagy a mosoly. Látom magam előtt, ahogy az ihatatlanabbnál ihatatlanabb söreik mellett elkezdik papírra vetni a lehetetlenebbnél lehetetlenebb elméleteiket: szeptember 8-án átgázolunk a bosnyákokon („má’ mé’ ne ismételhetnénk meg a tavalyi produkciónkat?), aztán elverjük a törököket („Zrínyi a tanunk rá, hogy ebben jók vagyunk, még ha azóta nem is gyakoroltuk”). Ezek után jöhet Málta idehaza („majd most lemossuk a gyalázatot, wazze!”), és a két utolsó meccsen Moldávia („ugyan, kérem, van azoknak egyáltalán saját ligájuk, saját Honvédjük, amely döntetlent ér el a Bundesliga jelenlegi második helyezettje ellen?”) és Görögország („van mersze valakinek azt állítani, hogy nem bírunk majd az aktuális Európa-bajnokkal, ha a címvédő világbajnokot kétvállra fektettük?!”). S dicsőségesen bevonulunk Svájcba meg Ausztriába. („Ha-ha, azt hitték, kérem, hogy kibabrálhatnak velünk, ha elveszik tőlünk az Eb-rendezés elvitathatatlan jogát?”)
S akkor jön majd megint a keserű ébredés, a kezünkkel abban a bizonyos biliben. Ami hadd ne mondjam, mivel van tele… Vagy inkább mégis: egy kínkeservesen kiharcolt győzelemmel Málta és Moldávia ellen („a kötelező győzelmek a legnehezebbek, legyünk büszkék fiainkra”), egy sovány döntetlennel Bosznia és Hercegovina ellen „(matematikailag még mindig van esélyünk, bízzunk fiainkban!”), valamint két hatalmas nagy zakóval Görögország és Törökország ellen („a mieink megtettek minden tőlük telhetőt, de se a fortuna, se a bíró nem volt velünk, sőt még a labdaszedők is ellenünk voltak, mi azért tapsoljuk meg fiainkat!”).
Hogy egy borúlátó vészmadár vagyok? Nem. Hogy egy megcsömörlött focidrukker vagyok? Nem. Hogy egy-egy felvillanás ellenére reálisan tudom értékelni a magyar futball helyzetét? Igen. Ünnepeljük csak meg szépen a diadalunkat az olaszok felett (ezután egy ideig már biztos nem lesz alakalmunk a fiesztára…), de ne részegedjünk meg egyetlen cseppnyi sikertől, hanem maradjunk meg józanon, két lábbal a földön, könyörgöm nektek, kedves tollforgató elvtársak és szemforgató focidrukkerek! Mi van, ha mégis én tévedek? Ha mi mégis ott leszünk a 2008-as Eb-n (vagy akármelyik világeseményen az elkövetkezendő 20 évben)? Akkor, kérem alássan, a nagy nyilvánosság előtt (a Kossuth tér, félmillió FIDESZ-es tüntetővel megfelel?) vallom be töredelmesen egy hangszóróba, hogy ELKÚRTAM!