Hülyegyerekek akcióban

Magyar Gárda. Most persze el lehet hülyülni a dolgot, hogy ’ugggyanmár, kitsit lazítanak a fiúk, különben sem vertek még meg egy zsidót sem, meg amúgy is néha rájuk férne’, de ez itt már nem hülyéskedés. Ez már nem lehet az.
Ez már egy szomorú tény. Persze nem újkeletű, nem előzmények nélküli. Aki szeret mélyebbre is látni s nem (csak) a bulvárra és az unalmasra herélt állami hírekre utazik, az tudja jól, hogy odaát Magyarhonban nem csak viccelni szoktak zsidókérdésben. Odaát jópáran, vagyis a társadalom elég jelentős része azt hiszi, azok a zsidók - és nem csak ők, mert ez a sztori nem csak róluk szól - nem teljesen kóserek társadalmi értelemben. Ez a kritikus tömeg szereti elhitetni magával, hogy nem a társadalmi elit - és ezt az elitet megválasztó méla csorda (tehát saját maga) - a hibás azért a pocsolyáért, amelyben ma Magyarország úszik.
Az a határozott érzésem, hogy a magyar társadalomban nagyon sokféle bántalom, sértődés és félreértés halmozódott fel az utóbbi sok-sok évtizedben, amelyek leépítéséhez már szinte nem is elég az őszinte jóakarat, az idő múlása és az államférfiúi hozzáállás. Ide vasakarat és erős elhatározás kellene. Most pedig ott vagyunk, hogy se idő, se jóakarat, se őszinteség, de még kellő hozzáállás sem találtatik odaát. Mindegyik tábor a saját maga bajaival és sérelmeivel van elfoglalva. Nincs kellőképpen kibeszélve a múlt, elmagyarázva a jelen. Mi lesz így a jövő? Lehet szidni a történelmet - hogy mekkora agyament dolog ez, minek kell tanulni és magyarázni –, de az én olvasatomban a jelenlegi helyzet is valahol a múlt kibeszéletlenségének a hozadéka. Nem csak, de kisebbrészt ez is benne van.
Mondhatnánk most erre azt, hogy ’ahá, igen,Tótországban is van ilyen banda, hehe’! Nem. Szlovákiában lehet akárhány ehhez hasonló vagy még rosszabb félidióta militáns társaság, ez cseppet sem könnyít a helyzeten. Azzal nem csinálunk rendet otthon (mert a magyar közélet most ebben az értelemben a mi otthonunk is), ha a más portáján éktelenkedő bordelre mutogatunk. Igen, a másik akár szakadjon is bele, dögöljön meg, ha neki jó a saját szemete! Ez nem igazolhatja a mi társadalmunk betegségeit.
Sok borzasztó van ebben a tömény gárdaavatós hírben, több tucatnyi blogbejegyzést lehetne róla írni. Ki határolódik el, ki nem, hogyan, miért, ki mire használja fel, mit keres ott az Antall-kormány hadügyminisztere, mit csinál a Fidesz, mit óbégat a másik oldal, ecetera. Sokmindent lehetne tenni, egyvalamit viszont biztos nem: legyinteni, hogy ez a realitás, hogy a jelenség hozzátartozik a tömegtársadalmakhoz, illetve a másikra mutogatni, hogy ilyen bezzeg ott is van!

Elnökasszony?

2009-ben elnököt fogunk választani. Nem csak PASz-, ezúttal köztársasági elnököt is. Ránk fér, hiszen – nyugodtan mondjuk ki – Gašparovičnál nagyobb bohóc kevés ül elnöki székben. És nem csak köztársasági elnöki székben.

2009 még messze van, mit keres itt ez a téma? Jogos. Vagyis, majdnem jogos felvetés. Bevánszorgott ugyanis a minap a köztudatba a hír, hogy az SDKÚ koronázatlan hercegkisasszonya, Iveta Radičová nem indulna teljesen esélytelenül egy ilyen elnökválasztáson. Elsőre, ha jól emlékszem, nemet mondott a tudós hölgy, majd később enyhített véleménye élén: elgondolkodik még ő ezen. Van min. Illetve, szerintem nagyon nincs is – de ez csak szigorúan az én magánvéleményem –, ugyanis a szlovákiai átlag(választó)polgárnak még mindig inkább bejön a nagypapi-formájú, szépen mosolygó, néha/sokszor gagyi, pénzt elvenni nem akaró, foci/hokimeccsekről integető, magát autóversenyzőnek képzelő és/vagy elvadászgató paprikajancsi-típusú, leszállóágban lévő papó – aki ráadásul a "nemzeti" és "szociális" értékeket is meg tudja védeni. Még mindig jobban, mint egy entellektüel professzorasszony, aki, te jó ég(!), ráadásul még nő is. Hát igen. Asszony.

Szóval elgondolkodtam ezen így a minap, hogy vajon mit szólnak ehhez Radičová pártháza táján. Vajon mi lehet erről a véleménye a nagyfőnök Mikuláš Dzurindának? S arra jöttem rá, hogy tetszene neki az ötlet – de ez, nem győzöm hangsúlyozni, ezúttal is szigorúan csak magánvélemény. Szóval bejönne neki. Első lárásra nem, de másodikra feltétlen. Mert ha van valaki az SDKÚ-n belül, aki képes megszorongatni a volt miniszterelnököt, az a meglehetősen száraznak vélt Ivan Miklošon kívül pont Iveta Radičová. És kell jobb helyzet Dzurindának, mint egy köztársasági elnökjelölt Ivetka 2009-ben? Nem. Ha nyer, megfizethetetlen politikai tőkét kovácsolhat a tényből, hogy pártja alelnökét választotta a nép, s emellett örülhet is, mert az ő világlátását képviselő ember költözne be a Grassalkovich-palotába. S ugyebár 2010-re eggyel kevesebb konkurense lenne a kormányfőjelöltségi pártversenyben – hiszen köztársasági elnök nem lehet miniszterelnök is. Ha nem nyer Radičová – és ahogy feljebb már ebben megegyeztünk, úgyis ez következne be – szintén nem kellene aggódnia az ország főbiciklisének, mert vesztes elnökjelöltet egy kongresszus sem választ majd meg pártleadernek. Hm. Jól gondoltam?

Felvidéki Hajabács Kálmán Tűzoltóegylet, akcióprogram

Hosszas tanulmányozás után kiderítettem, hogy a szlovákiai tűzoltóegyletek nem látják munkájukat olyan szakmai igényességgel, mint ahogy azt a felvidéki magyar közösség elvárná tőlük. Az áldatlan állapotok kiküszöbölése céljából szükségesnek érzem egy saját, magyar tűzoltóegylet megalakítását, mindehhez a fórumozó sorstársak segítségét is várom.
Alant következzenek a szabályok:

- Tűzoltóegyletünk egyenruhájának színe a khakizöld, az együvétartozás jegyében találkozásnál mellünkre csapunk ökölbeszorított jobb karunkkal és "Oltsd a tüzet, testvér!" kiáltást hallatunk.
- Rendes egylet nem maradhat példaképek nélkül. Nagy elődeink Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje, valamint Bárdossy László, múltunk óriása. Neki tulajdonítják egyes vájtfülű történészek az "Égjen a szívünk a hazáért, ne égjen a ház!" szállóigét. Bennünket is ez motivál.
- Tisztán szakmai szempontból kifejezzük szimpátiánkat minden eloltható dolog iránt. Lángoló kereszt, tiltott művek jegyzéke, krematórium.

- Tűzoltóegyletünk hetente kétszer nyilvános szakmai gyakorlatot tart Pozsony belvárosában. Egyenruhában, díszlépésben felvonulunk az óvárosban felejtett magyar címer elé és egy jelképes kiskannával meglocsoljuk a ház tövét. Oltsd a tüzet, testvér!
- Tűzoltóegyletünkben szigorúan önvédelmi célból megtanulunk puskával lőni. Szegényes költségvetésünk sajnos nem engedi meg, hogy saját ciszternáskocsit és tömlőket, esetleg vízágyút szerezzünk be, ezért kényszerültünk erre az ideiglenes megoldásra. Rosszakarók kíméljenek!
- Az egylet szimbóluma egy nagy zöld zászló, rajta példaképünk, Bárdossy, valamint Szent Flórián arcképével és egy puskával (idővel a puskát lecseréljük arra a tömlőre, megígérem).
- A tűzoltóegylet vészhelyzetben egyéb esetekben is bevethető, úgymind cigányveszély, zsidóveszély, liberálisveszély, Fradi- Slovan visszavágó éjjel kettőkor a Temető- soron.

A tagok jelentkezését türelmetlenül várom.

Már csak ez hiányzott?

„Szenzáció – meghajolt a világbajnok a nagyszerű magyarok előtt” – olvasom Magyarország (k)egyetlen sportnapilapjának (a félreértések elkerülése végett: Nemzeti Sport) online verzióján. S nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nem mintha nem örülnék a győzelemnek (már fogalmazom is a „kedves” mailt az olasz ismerőseimnek), csak ha belegondolok, hogy mivel lesznek tele a „szakfolyóiratok” hasábjai meg a naiv focidrukkerek üres feje, az arcomra fagy a mosoly. Látom magam előtt, ahogy az ihatatlanabbnál ihatatlanabb söreik mellett elkezdik papírra vetni a lehetetlenebbnél lehetetlenebb elméleteiket: szeptember 8-án átgázolunk a bosnyákokon („má’ mé’ ne ismételhetnénk meg a tavalyi produkciónkat?), aztán elverjük a törököket („Zrínyi a tanunk rá, hogy ebben jók vagyunk, még ha azóta nem is gyakoroltuk”). Ezek után jöhet Málta idehaza („majd most lemossuk a gyalázatot, wazze!”), és a két utolsó meccsen Moldávia („ugyan, kérem, van azoknak egyáltalán saját ligájuk, saját Honvédjük, amely döntetlent ér el a Bundesliga jelenlegi második helyezettje ellen?”) és Görögország („van mersze valakinek azt állítani, hogy nem bírunk majd az aktuális Európa-bajnokkal, ha a címvédő világbajnokot kétvállra fektettük?!”). S dicsőségesen bevonulunk Svájcba meg Ausztriába. („Ha-ha, azt hitték, kérem, hogy kibabrálhatnak velünk, ha elveszik tőlünk az Eb-rendezés elvitathatatlan jogát?”)
S akkor jön majd megint a keserű ébredés, a kezünkkel abban a bizonyos biliben. Ami hadd ne mondjam, mivel van tele… Vagy inkább mégis: egy kínkeservesen kiharcolt győzelemmel Málta és Moldávia ellen („a kötelező győzelmek a legnehezebbek, legyünk büszkék fiainkra”), egy sovány döntetlennel Bosznia és Hercegovina ellen „(matematikailag még mindig van esélyünk, bízzunk fiainkban!”), valamint két hatalmas nagy zakóval Görögország és Törökország ellen („a mieink megtettek minden tőlük telhetőt, de se a fortuna, se a bíró nem volt velünk, sőt még a labdaszedők is ellenünk voltak, mi azért tapsoljuk meg fiainkat!”).
Hogy egy borúlátó vészmadár vagyok? Nem. Hogy egy megcsömörlött focidrukker vagyok? Nem. Hogy egy-egy felvillanás ellenére reálisan tudom értékelni a magyar futball helyzetét? Igen. Ünnepeljük csak meg szépen a diadalunkat az olaszok felett (ezután egy ideig már biztos nem lesz alakalmunk a fiesztára…), de ne részegedjünk meg egyetlen cseppnyi sikertől, hanem maradjunk meg józanon, két lábbal a földön, könyörgöm nektek, kedves tollforgató elvtársak és szemforgató focidrukkerek! Mi van, ha mégis én tévedek? Ha mi mégis ott leszünk a 2008-as Eb-n (vagy akármelyik világeseményen az elkövetkezendő 20 évben)? Akkor, kérem alássan, a nagy nyilvánosság előtt (a Kossuth tér, félmillió FIDESZ-es tüntetővel megfelel?) vallom be töredelmesen egy hangszóróba, hogy ELKÚRTAM!

Emberek és közbiztonság... vagy találjatok ki valami címet

Múltkor Miskolcon jártam és kellemesen meglepődtem nem is egy dolgon. Példaként említhetném a budapesti emberek kedvességét, akik készségesen segítettek, útbaigazítottak, egyikük még el is kísért egy darabon, arról nem is beszélve, hogy a buszon is, amellyel mentem a Nyugatiról a Keletire, majdnem halálra röhögtem magam a papótól, aki nyomatta nekem a nagy semmit fiatal éveiből. Ezt fontosnak tartom megemlíteni, mert azért nem minden felvidéki rajong a pesti emberekért;) Megaztán az utóbbi időben én sem igazán szoktam bízni budapesti emberekben, mert pl. amikor legutóbb is egy pesti csajtól kértem útbaigazítási tanácsot, az válasz helyett elkísért egy darabon, de ha jól emlékszem a keresett cím helyett lakása ajtaja előtt kötöttünk ki;) Aztán még akkor is megingott a hitem, amikor egy esztergomi csaj Hitlert említette példaképének;) De erről a Ranieri mester többet tudna mesélni.

De ami igazán megfogott rövid ott-tartózkodásom alatt, leszámítva az embereket és azt, hogy a gyümölcsszedő idénymunkásoknak (mivel a jég eléggé megritkította a termést tavasszal) elég nagy pénzösszeget különítettek el, hogy szociális munkákon keresztül (parkfelújítás, várostisztaság, atď) lehetőségük legyen egy kis pénzkeresetre, az az a hír volt, hogy nemrég Miskolc peremkerületeiben „felújították” a mezőőrséget. Gondolom szintén az önkormányzat költségvetéséből. Pár emberke hivatalos egyenruhában öltözve járja a fekete foltokként feltüntett területeket, és céljuk a rend fenntartása, illegális szemétlerakás, illegális áramhasználat megakadályozása, tűzgyújtási tilalom betartása, polgárok tájékoztatása, lopások, bűnözés minimalizálása, meg miegymás. A tettenérés lenne számukra az igazi, de az is már megteszi, ha jelenlétükkel minimalizálják a kialakulását. Ez egy faintos és szép ötlet. Mindenképp érdemes pár sorban megemlíteni, hogy vannak ilyen dolgok, és az önkormányzatok nemcsak magukkal törődnek, hanem a polgárokkal is, akik őket megválasztották. Nem is beszélve arról, hogy elég effektív és eredményes komminkáció működik közöttük a helyi újság hasábjain. Elgondolkodtam egy cseppet, mennyire lehetne megvalósítható ez a pozsonyi Petrezselyem faluban, a kassai Lunyíkon, hogy csak a legnagyobbakat említsem. De megemlíthetném a kisebb falvak és települések vitattot negyedeit is. Pl. nálunk is be vannak osztva az emberek a faluban, hogy ki az ügyeletes a szőlőhegyen. Főleg a nyárvégi és őszi időszakban. Faterral is már megesett párszor, hogy élő tanúja volt pár eredményes lopási kísérletnek az éj leple alatt. Hárman voltak ügyeletben, de hát fegyvertelenül nem sok esélyük volt a csendben dolgozó tapasztalt vendégmunkásokkal szemben, akiknél gondolom a legártatlanabb fegyver egy húsz centis vattacukorvágó bicska lehetett.

Nem lehet megelőzni, hogy a dolgok ne történjenek meg. A mezőőrség szép és jó dolog, a falusi rendőrség is, a járőrözés is elmegy szódavízzel, de egyetlenegy esetről sem tudok, amikor meglehetett volna előzni vlmit. Nemrég a haverjaimnak volt egy kellemetlen élményük. Kisgyerek, olyan 12-14 éves forma izetlenkedett velük. Tűrték egy darabig, jó sokáig, de lehet hogy egy atyai pofon kicsúszott a kezük közül. Öt perc múlva jön ki az apja a kocsmából, enyhén illuminált állapotban, aztán a vaslábtörlő szerkezettel elkezd hadonászni. Az egyik gyerek fejét 4 öltéssel varrták össze, a másik kórházban kómában, a papó rendőrségen. Aztán közben meg nem is történt semmi.
Vagy ami szintén most volt nemrég. Rakoncátlankodott egy ember egy faluban. A másik ráfogta a fegyverét elijesztésképpen. Merthogy az is volt neki. Másnap három kocsi állt meg a kocsma előtt egy XY településről és a papót keresték. Senki sem tudta, hogy hol van. Így hát elpakolták az egész kocsmát. Nekem csak egyszer volt kellemetlen személyes élményem, kb. 8 évvel ezelőtt, amikor egy diszkóban kedvesen megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék, kést vagy pisztolyt. Habár ha jól belegondolok, akkor ezenkívül még egyszer akartak összepakolni. Vagyis legalábbis amiről tudok... Van két ismerősöm, akik a diszkóverekedés minden csínját-bínját ismerik, közben nem is azok a kötekedő fajták. Ha tehetik kerülik, de olyan környéken nőttek fel, ahol a verekedés tényleg az alapszórakózás egyik fajtáját képezi. A kultúra. Hát elég nehéz így.

Ha autonómia, akkor csak Bósza-féle

Túlságosan leegyszerűsítve a dolgot írhatnám azt is, hogy nem vagyok autonómia-rajongó. Nem mintha szégyelleni kellene, ha netán az lennék, de ezt mégis jobbnak láttam az elején tisztázni. Hozzátartozik a dologhoz viszont, hogy sokféle autonómia van és ezekből egy pár szerintem mindenképpen hasznunkra lehetne. De attól tartok, hogy ezt nem Bósza Jánostól fogjuk megkapni.

Sosem gondoltam volna, hogy autonómia témában valaha billentyűzetet ragadok, de ezt most nem hagyhattam ki. Megmondom őszintén, amikor kitört ez a Bósza-őrület, nem nagyon tudtam kommentálni a dolgot, mert nem ismerem az illető úriembert. Feltételeztem, hogy megvilágosodása még évtizedekkel ezelőtt történt, és akkor, egy álmos vasárnap reggel - esetleg valami konkrét és ésszerű impulzus hatására - úgy döntött, mostantól életcélja lesz az autonómiára való törekvés.

Feltételeztem, tömérdek könyvet olvasott el a témában, esetleg a sikeres autonómiájáról híres Aland-szigeteken volt ösztöndíjas, cserediák, vagy saját költségen merészkedett ki oda a témát tanulmányozni... De valószínűleg nem, illetve nem hiszem... Bósza úr ettől sokkal modernebb úriember, aki a 21. század minden vívmányát használja ki érdekünkben.

Mert mit kellett olvasnom a Hospodárske Noviny-nek adott interjújában? Első olvasatra azt hittem, ez valami vicc. A riporter azon kérdésére hogy "Mikor kezdett el az autonómiáról elmélkedni?", ezt felelte: "Körülbelül másfél évvel ezelőtt bepötyögtem a számítógépemben a keresőbe az autonómia szót. Tulajdonképpen így kezdődött". Hm, mit is lehet erre mondani? Szerintem gyűjtsünk neki elég pénzt ahhoz, hogy minden országban, ahol magas szinten működnek az autonómia különböző formái, eltölthessen egy évet a releváns szervekben. Amikor hazajön, én leszek az első, aki meghallgatja, hogy hogyan is kellene. Addig nem. Hisz elég profi ugyan a Google, de aki szakember akar lenni a témában, annak ez bizony sajnos nem elég. Mint ahogy a másfél év sem.

Irány Schengen, avagy növekvő ráncok Brüsszelben

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki már alig várja 2008. január 1-jét. Nem mintha nem szeretném kihasználni valami értelmes dologra az évből fennmaradó öt hónapot, hanem a schengeni csatlakozásunk váltotta ki belőlem ezt az érzést. Minden egyéb autonómiatörekvéssel ellentétben nekem ez fogja jelenteni az igazi nemzetegyesítést – legalábbis ami a fizikai részét illeti.

Sokan nem tudják azonban, hogy ez a terminus milyen problémákat kreált az Európai Unióban, és hogy tulajdonképpen nagyban veszélybe sodorta, illetve komplikáltabbá tette a SIS (Schengen Information System - Schengeni Információs Rendszer) második generációjára (SIS II) való átállást.

Az első generációs információs rendszerről szóló szerződést több mint hét évvel ezelőtt írták alá, és 2008. november 13-án lejár. Ezzel még önmagában nincs is probléma, mivel a schengeni államok egyre növekvő száma miatt a SIS elérte kapacitása csúcsát (az északi államok belépése után egy kicsit már módosítottak is rajta, és azóta SIS 1+ a megjelölése), és egyébként is változtak az idők, a terrorizmus és egyéb újkori fenyegetések miatt modernebb adatáramlásra és megbízhatóbb, pontosabb adatokra van szükség. Azt sem mondhatjuk, hogy nem lett volna ideje a tagállamoknak felkészülni a váltásra, mivel a SIS II kiépítésére irányuló rendeletet az EU már 2001-ben elfogadta.

A probléma első része 2006. decemberében kezdődött, amikor eldőlt, amennyiben képesek lesznek felkészülni, a 2004-ben belépett új tagállamok 2008. január 1-től a schengeni övezet tagjaivá válnak. Ez azt vonta magával, hogy technikailag meg kellett oldani az új országok belépését, és mivel a SIS II addigra nem fog rendelkezésre állni, az első generációs rendszer módosításával kell lehetővé tenni az új tagállamok belépését, ami szintén nem egyszerű és nem ingyenes buli. Ezen kívül hátráltatja is a SIS II működésbe lépését, ami így minden bizonnyal legkorábban 2008. decemberére tolódott ki.

És itt van az igazi probléma gyökere – a probléma második része. 2008 decemberére ugyanis a SIS-ről szóló szerződés már lejárt, a SIS II pedig még nincs kész. A belső határok nélküli Európa viszont nem létezhet kommunikációs infrastruktúra nélkül. A probléma kiküszöbölésére két megoldás adja azonnal magát: vagy a SIS-szerződést kellene meghosszabbítani, vagy a SIS II-t korábban befejezni. Mindkettő véghezvitelére ugyan lesznek kemény erőfeszítések, ám egyrészt nem nagy sikerrel kecsegtetnek, másrészt csak utolsó pillanatokban fog kiderülni, hogy a két megoldás valamelyike sikeres lesz-e egyáltalán. És az EU ilyen kockázatba nem mehet bele. Ezért még idén ősszel el fog fogadni egy határozatot (a Bizottság egy hónapja jött elő a kezdeményezéssel), ami szerint egy ideiglenes infrastruktúrát kell kiépíteni arra az esetre, ha a SIS-szerződést nem sikerül meghosszabbítani. Amikor ideigleneset mondok, akkor azt is gondolom, elvileg 2008. november 13-tól december 18-ig kellene működnie. Tehát kb. 35 nap. Ja, és 7.6 millió euróba kerül. Csaknem negyed milliárd korona. Mellékes. Erre kevésbé diplomatikus helyeken azt szokták mondani hogy valakik nagyon elcseszték, diplomatikusabbakon azt, hogy mivel komplikált rendszerről van szó, pontos ütemtervvel dolgozni nagyon nehéz.

Mindenesetre nem akarom az ördögöt a falra festeni, hisz nem biztos, hogy ez az opció bekövetkezik, bár szerintem könnyen előfordulhat.

Tehát ilyen következményekkel is járt az a politikai döntés, hogy január 1-től, csak lassítanunk kell a határátkelőkön, és nem kell olyan kérdésekre válaszolnunk, amihez senkinek semmi köze. Hisz nem lesz aki a kérdéseket feltegye. De legyen ez az EU problémája, mi élvezzük a döntés gyümölcsét.

A történelem ismétli önmagát

Tomanová néni visszahivására készülve érdekes párhuzamra figyeltem fel az interneten egy blogger (bebe) jóvoltából.
Szereplők:
Miloš Jakeš, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára 1989-ben,
és Robert Fico a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, 2007-ben.



Robert Fico teljes sajtótájékoztatója, melyen pár napja frontális támadást inditott a magánnyugdijpénztárak és a nyugdijreform 2. pillére ellen, megtekinthető itt: . Onnan származnak a fenti bejátszás egyes elemei is.
Félelmetes érvelési párhuzam és gondolkodásmód! Erről bővebben hamarosan többet is olvashatnak.
Véletlenek nincsenek!

Szárnyal a Smer

A ma nyilvánosságra hozott legfrissebb közvéleménykutatási adatok (MVK) szerint a jelenlegi Szlovák kormánykoalició, ha most tartanák a választásokat, 95 parlamenti mandátumra számithatna a 150 fős szlovák törvényhozásban. Ez 10-el több, mint az egy évvel ezelőtti választásokon elért eredmény, és 5-el meghaladja az alkotmányos többséget is. Az egyes pártok eredményeire, és az érte járó képviselői mandátumokra pillantva jól látható, hogy a koaliciós szárnyalás mögött szinte egymaga a kormányfő, Robert Fico és pártja áll.

A SMER ledarálta úgy koaliciós partnereit, mint az ellenzéki pártokat is. Az MKP-nak mindeközben azért sikerült újra visszatornásznia magát 10 %-ra a legutóbb mért 8,7 %-ról, mely bizony keltett némi riadalmat.
A Statisztikai Hivatal közvéleménykutató intézetének szintén mai adatai szerint a SMER ráadásul 42,8 %-ot kapna, szemben a választásokon elért 29,14 %-al.

Minek köszönhető ez a Szlovákiában eddig példa nélküli szárnyalás? Nem újdonság, de elsősorban annak, hogy Robert Fico jókor, jó időben került hatalomra. Egy olyan országot és gazdaságot örökölt, mely rekordméretű növekedést produkál, ráadásul egyetlen megszoritó intézkedést sem kellett még foganatositania. Épp ellenkezőleg, osztogathat és fosztogathat (?), mert van miből. Ha mindehhez hozzájárul még egy jó adag populizmus, és demagógia, az eredmény egyértelmű. A kérdés csak az, hogy meddig tartható fenn mindez. Robert Fico alá addig is mindez lovat ad. Az ellenzék vezérét már nem is tekinti politikai partnernek, csak egyszerű szóvivőnek, akire reagálni sem hajlandó. Ahogy a szerdai kormányülés után elárulta, az ő igazi ellenzéke maga a média. Paradox egy helyzet. Mindenesetre a választói szeretik.

Egyes hazai elemzők szerint az ellenzék mindeközben teljesen marginalizálódott, szinte nem létezik, saját témáik hiánya egyre feltűnőbb.

Személy szerint én nem teljesen osztom nézetüket, elvégre a választások elvileg csak 3 év múlva lesznek. Addig pedig van még idő elég. Permanens kampány folytatásához ráadásul vagy egy Fico szintű csúcspopulista szükséges, vagy az, hogy a magyarországi közállapotok hozzánk is begyűrűzzenek (lásd hová jutottak). Az ellenzék ideje előbb utóbb mindenképp eljön, ha más nem, legkésőbb az euró bevezetése körül várható nehézségek első felmerülésekor, vagy ha felszinre kerülnek az egészségügyi és oktatási reformmal kapcsolatos igazi problémák.

Mindenesetre érdekes lesz figyelni már a következő közvéleménykutatási adatokat is, és azok hatását a SMER és az MKP népszerűségére. Azok ugyanis már tartalmazni fogják a szociális-ügyi miniszterasszony, Viera Tomanová körül kialakult botránysorozat választói lecsapódását, melyet szerencsére végre az MKP is a kezdetektől fogva aktivan kommentált.

Kiváncsian várom.

PARA-abnormalitásaink mint jelenség és a közös felelősség

A szlovákiai magyar írott és elektronikus sajtó közvéleményformáló erejét egyre inkább a rugalmasabb, kevésbé kötött szabályok szerint működő blogok veszik át. A cybertérből gombaként nőnek ki az egyéni és csoportos blogportálok, melyek közül az utóbbi időben többen egye nagyobb közéleti súlyra tesznek szert. Ők azok, melyek lereagálják a fő eseményeket, ők azok, akikről beszélnek. A körkép blog mellett ide sorolnám a szlovenszko blogot, a blog(o)poli-t, méla béla blogját, a Párkányer blogot, valamint a paraméter paravélemény rovatát. Az ezzel járó felelősséget viszont páran közülük viszont már mintha nem tudatosítanák eléggé. Terjedelmi okokból szóljunk pár szót most csak az utóbbiról, a paraméterről. Annál is inkább, mivel az elmúlt időszakban becsületsértő irásaikkal szinte minden létező és nem létező etikai határt túlléptek, rájuk jellemző módon bemutatva a jóízlés határainak is. Üsd, vágd, nem apád alapon osztják az észt és sértegetik az MKP aktuális vezetését, mint mikor a kisgyerektől elveszik a játékát. Az MKP mindenkori elnöke azonban - jelen esetben Csáky Pál, amit sokan nehezen viselnek - azért egyfajta minimális tiszteletet megérdemel. Mint ahogy minden más átlagember. Félre ne értessék, lehet, és kell is vitatkozni a habitusáról, stílusáról, eddigi ténykedéséről, ahogy anno az előző pártelnök, Bugár Béla esetében is ez sokszor megtörtént. Elvégre ez a demokrácia és a sajtószabadság lényege. De a legalább alapszintű tiszteletadás, korrektség, firkászi etika igénye talán megkövetelhető. Főleg, ha a portál tulaja a honi magyar írott sajtó szinte monopol helyzetben lévő egyik fő kommentátora. Hogy miről is beszélek? Lásd pl. a faszpirin cikket, (leírni is szörnyű, hát még olvasni) és a többi ehhez hasonlót, általában önjelölt "költőóriásunk" és "vezető" közéleti firkászunk, ismertebb nevén B. László, valamint társai, a csillagász-költő B. Zsigmond ill. az ŠtB-ügynöklistás Sz. József tollából.
A felelősség ugyanis közös. A politika, a sajtó, a közélet vezető személyiségei egyaránt felelősséggel tartoznak az itteni magyarság jövőjéért, a honi magyarság minél erősebb politikai képviseletéért. Legyen bárki is a vezír. Vagy minél rosszabb annál jobb? Kinek? Nekik? Miért és meddig?

Médiarugdosás felsőszinten

Háromlábú gyerek, kétfejű kecske. Egy kis kirándulás az Alpokba céges pénzen. Egy lebufetyákolt díjátadó. Megírjuk az igazságot, de azért nem teljesen mindent.
Igen. Ez is a sajtó. Ilyen is a média. Nem kell takargatni, nem kell hősre játszani és teli szájjal kiáltani: a média a demokrácia patyolatszínbe öltözött védelmezője. A szent lovag. Nem. A média is pont olyan, amilyen ez a társadalom. Ha kell, mocskos, ha kell, lefizethető, ha kell, kemény és igazságos. Nem szép, nem csúnya, csak van. Sokrétű. Ezt jó lenne, ha minden ember így kezelné, s jó lenne, ha ezt a leckét a magát lassacskán überembernek tekintő miniszterelnökünk, rövid kis szösszenetem antihőse is megtanulná. A mi, de paradox módon a saját maga érdekében is. Mert akármennyire is nagy most a népszerűsége, akármennyire is úgy érzi, ha néha kitekint elefántcsonttornyából és belerúg egyet a sajtóba, azzal semmit sem veszít, mert az átlagember is hasonlóan gondolkodik és megkenhető csóró népségnek nézi a zsurnalisztákat. Igen, lehet, hogy az emberek egy jelentős része így is tekint rájuk (ránk?), de ezt a harcot sokáig nem lehet folytatni. Jól irányzott rúgásokkal meg lehet taposni néhány célszemélyt, de az egész sajtót nem. Még a legtarkább és legsokszínűbb akol sem szereti, ha egy farkastekintetű varjú rákárog és jó magasról letojja. Ez nagyon keményen visszaüthet annak, aki azt hiszi, ha egyszer a magasban szállt, sohasem kell már földre térnie. S földet érnie. Pedig kell. Pedig ez is majd egyszer bekövetkezik s akkor nagyon is szüksége lesz a most alaposan leszólt média objektív, semleges hozzáállására. Ami akkor már csak egy realitását vesztett álom lesz. Ha egyszer valakit ok nélkül összerugdosol, ne várd el, hogy később tárgyilagosan megszeretgessen téged.
Van ennek a kereszteshadjáratnak egy másik vetülete is. Egy veszélyes vonala, mely arról szól, hogy egy szakma szinte minden tagját beledobjuk egy nagy "rühes banda" cimkéjű zsákba. A legtragikusabb ezen az a tény, hogy ezt pont egy olyan hivatás képviselője teszi, amely tagjait a leggyakrabban szokták – szintúgy ok nélkül – egy nagy, hasonló cimkéjű zsákba szórni.
Kinek jó ez így? Kinek jó ez hosszútávon? Azt megszokhattuk már, hogy a mostani legerősebb párt szeret populista, rovöd távon megtérülő lépéseket tenni. A napi politikában. De ugyanígy eljárni stratégiai kérdésekben óriási taktikai hiba. Szerintem. Lehet, hogy szerintük még ez is belefér...

Pakisztán veszélyben

Egy amerikai, titkosszolgálati ügyekkel foglalkozó think-thank csoport nemrég kiadott tanulmányában arra figyelmeztet, hogy az al-Kaida terrorszervezet ereje, befolyása, ütőképessége nagyobb, mint 2001. szeptember 11-e előtt. Tény, hogy Bush és a nekonzervativ tanácsadói által kieszelt iraki háborúnak köszönhetően az Afganisztánban csoportosuló Al-Kaida terroristákat és szövetségesüket, a Talibant nem sikerült teljes mértékben eliminálni. Miután Bagdad lett a terrorizmus ellenes harc legfőbb csatatere, a Taliban – az al-kaidások és jónéhány radikális szunnita törzs hathatós támogatásával – ismét jelentős erővé nőtte ki magát. Ez külünösen érvényes a pakisztáni Észak-Vazirisztán provinciával határos keleti afgán területekre, ahová különböző terrorista elemek szivárognak be. Az itt élő radikális szunnita törzsek menedéket biztosítanak az Afganisztánból menekülő tálib vagy al-Kaida terroristáknak. Észak-Vazirisztán Pakisztán olyan része, ahol a központi kormánynak szinte semmilyen befolyása nincs. A legfőbb gond az, hogy állami iskolák ezen a területen szinte nem léteznek, csak az ún., a lakosság körében egyre népszerűbb, madraszák. Ezen, a különböző iszlámista alapítvanyok által pénzelt intézmenyek tetői alatt a radikális vallásgyakorlás és a keménymagú iszlámista oktatás nagyon szorosan egybefonódik. Nem nehéz kitalálni, hogy ezek az objektumok a dzsihádisták és az öngyilkosmerénylők „gy áraiként" működnek – és már nem csak az említett területeken. Elég csak felidézni az elmúlt hónapban Iszlamabád legnagyobb madraszánál, a Vörös Mecsetnél történteket. Miután az ott tanuló „diákok" járókelőket támadtak meg „iszlámot sértő" öltözetük miatt, rendőröket és főleg kínai állampolgárokat raboltak el, Musharraf elnöknél betelt a pohár. Lépnie kellett, ha nem akarta egy újabb Vazirisztán kialakulását a főváros szívében. Az iszlámistak bosszúja, a Vörös Mecset lerohanasara nem váratott magára sokaig: három öngyilkos merénylet, közel 100 katonai es civil halott a fővárosban. Emellett a radikális imámok, prédikátorok dzsiháddal fenyegetik az államot. Pakisztán még soha nem volt ilyen közel egy esetleges iszlámisták által vezényelt erőszakos hatalomátvételhez. Ezért nem meglepő, hogy az államcsínnyel hatalomra jutott Musharraf elnök titokban tárgyalasokat kezd egyik legnagyobb ellenfelével, a szekuláris Neéppárt vezetőjével s egyben Pakisztán egykori elnökével, a kontroverz Benazir Bhuttóval. Mindkettőjüknek szükségük van egymásra, ha meg akarják fékezni az ország talibanizálódását. Az amerikaiknak is érdekük, hogy egy közös fronton lépjenek fel a szekuláris politikai erők és a hadsereg a radikális muszlim erők ellen. Nem csak Bush és Amerika számára lenne nagyon rossz hír, ha a nukleáris fegyverekkel rendelkező Pakisztán radikális muzulmán terroristák kezére kerülne.

Politika 2.0

Bonyolult egy dolog a politika: tele konfliktussal, drámával és gyilokkal. Pár évtizede csak egyetlen verzióját ismerte mindenki – a szemben álló táborok még elveket vallottak és osztályalapon szavaztak egymás ellen. Elég volt következetesen képviselni a munkások/vállalkozók/földművesek érdekeit és jöttek a szavazatok. Egyszerű világban éltünk akkoriban.
Mára már megjelent a webkettő mintájára a politika kettes számú, fejlesztett verziója. Előtérbe került a kommunikáció meg a tömegmozgósítás. Meghallgatjuk a nép hangját, majd haszontól függően jöhet az arculat-, elv- és gerincváltás. Politológusok helyett sokkal megbízhatóbban teljesítenek az előrejelzésben a pollitológusok, azaz oda- vissza néhány százalékos támogatottságon múlik a választási program végleges formája.
A politika 2.0-ás verziónak szép számmal vannak támogatói kis hazánkban is, példának okáért a remekbeszabott kommunikációs stratégiával megáldott Smer. Robert Fico bejelent, megnézi a reakciókat, majd megvalósít, vagy éppen visszatáncol. Ne legyenek illúzióink, a jobboldal ugyanúgy alkalmazza a kettes verzió vívmányait – példa erre a főiskolai reformtervezet körüli bohózat.
Egyetlen parlamenti párt tartja magát makacsul a politika egyes verziójához, legalábbis névleg: az MKP. A népnek cirkuszt nem adunk, kiállunk az elveink mellett – üzeni átvitt értelemben a sajtó hasábjain Csáky Pál. Én személy szerint nem látom azokat az elveket, a politika 1.0-ás verziója megérett a lecserélésre. Vezessük már be azt a fránya politika 2.0 programot, legyünk végre tárgyalópartnerek és kompromisszumkészek. Van egy alternatív ötletem is: kellő elhatározás hiányában installáljuk újra a politika 1.0-át, hadd lássa végre mindenki tisztán az MKP célkitűzéseit.

Kis ícsés szemétdomb

Levelet kaptam. Aztán kisvártatva még egyet. S végül még egy utolsót. Talán utolsót.
Az elsőben egy aktív fiatal (aki sokfelé sokmindenféle projektben vesz részt) osztotta meg sokadmaggamal, hogy az egyik általam most ki nem mondott felvidéki magyar hírportálon - a helyes identifikációhoz elég legyen annyi, hogy anno állam bácsi öt millióval segítette meg indulását - egy helyes kis cikk számol be pár lelkes komáromi aktivista szemétgyűjtő akciójáról. Avagy szemétkedéséről? Merthogy kisvártatva jött egy másik levél is, szintén sokadmagamnak, amelyben egy számomra kevésbé ismert egyén informál arról, hogy a szemétszedő akció kapcsán szemétség történt. Méghozzá meglehetősen nagy szemétség, mivelhogy az első levelet küldő és a portálon a cikket jegyző emberke (nevezzük Bécinek, így hívta őt számonkérő levele megszólításában a mail írója is) elfelejtette feltüntetni a válaszlevelet megfogalmazó szeméttosszantó társa nevét (őt meg nevezzük Attilának, ilyen nevű egyént követett meg Béci barátunk). Sőt mi több, egy másik prominens ifjúpolitikus kilétét sem adta közre (aki szintén lehetetlenül sok szervezet és projekt felelőseként látja el feladatát, bizonyára nagyon jól - őt nevezzük Zolinak, így hívta őt kedves Attilánk), miközben ők is ott nyomultak a nagy szemétlikvidáló tömegben (a fényképek tanúsága szerint olyan 5-6 ember alkotta ezt a tömeget). Harmadik elfogott levelünk ehhez képest már csak jelentéktelen epizód - a cikk szerzője elnézést kér figyelmetlenségéért és pótolja mulasztását.
Tanulság? Szemetet hordani is kell tudni. Szemetes ügyletekről beszámolni is tudni kell. Szemétkedni pedig nem szabad.
Maga az akció egyébként fényesre sikeredett. A főprofiljában ekoproblémák megoldására szakosodott Via Nova - ICS fedőnevű enviropolgári szervezet komáromi aktivistái (akik véletlenül mind regionáli és/vagy országos ifjúsági közéleti szerepet betöltő jótevők) egy szép délutánon egyentrikókban kiballagtak a Vág egyik szakaszához, hogy azt kompromisszumokat nem ismerve megtisztítsák a szeméttől. A képek tanúsága szerint ez sikerült is a fiúknak s mivel szerencsére véletlenül volt náluk fényképezőgép is, az akciót megörökítették és egy sokatmondó cikkbe sűrítve el is mesélték nekünk. Az már csak hab volt a tortán, hogy a helyszínen szintúgy teljesen véletlenül megjelent a Szlovák Televízió magyar adásának stábja is, így az önzetlen akcióról az országos adás műsorait megtekintő párszáz tévénéző is tudomást szerezhetett. Hm... csak kár ezért az utólagos medialis-mailes szemétkedésért.
Én pedig anno azt hittem, a Via Nova közéleti szeméttisztításra fog majd inkább szakosodni...

Meleg van. Büszek vagyok

Meleg van. Ilyenkor jó kint sétalni. Járkálni egyet. Élvezni a nyarat. Korzózhatunk. A barátainkkal is. Sétálhatunk tömegesen. Felvonulhatunk. Büszkék lehetünk. Büszkék arra, mik vagyunk.
Talan így is gondolkodhatnak a melegfelvonulások szervezői... hm, meleg van, melegek vagyunk, vonuljunk fel! És legyünk büszkék! Büszekek. De mire?
Én egyébként magyar vagyok. Büszke arra, hogy magyar. Mégsem érzem szükségét annak, hogy emiatt minden évben felvonuljak. Heteró is vagyok. Tehát a nőkre, pontosabban egy nőre bukok. Büszke legyek rá? Hát, ha már a homók büszkék arra, amik, akkor én ne legyek? Ehj, de micsoda blökiség ez!? Most erre is büszke legyek? Ez van, én ilyennek születtem,örülök neki es kész. Na jó, szóval heterók vagyunk. Akkor most mi is csináljunk heteró büszkeség napja felvonulást? Nem tudom, ki hogyan, de én speciel a szexuális orientációmra nem vagyok se büszke, se nem szégyellem. Kéne? Ez úgy van. Kész. Miért kell ebből ügyet csinalni? Jó ez valakinek?
Persze, megértem, sokáig mindenfelé valagba voltak rugdosva, suttomban lehettek csak maguknak. De ennek mar vége. Akkor most mire jó ez a cirkusz?
Arra esetleg nem gondolnak, hogy az ilyen ízléstelen bohóckodások alapján tartja őket a normális orientáciojú emberek jelentős része exhibicionista elemeknek? Ha azt látják, hogy kifestve, félmeztelenül tekeregnek mindenféle módon egymást nyalogatva egy kamion platóján? Ha az ember azt is feltételezné, hogy a nagy részük teljesen normális hétköznapi halandó, ilyenek láttán mit gondoljon? Mit gondol az átlagember, akinek az egyik legsutább tulajdonsága az általánosítás?
És mit gondolok én? Azt, hogy attól, hogy valaki meleg - melegnek született vagy azzá vált, nem értek hozzá -, még lehet ugyanolyan hétköznapi ember, mint akármelyik normális szexuális orientációjú polgártársa. És szerintem a nagy részük ilyen is. De akkor mire jó ez a magamutogatás, ez a gusztustalan cirkusz? Miért kell ezzel másba is belerugdosni, miért kell provokálni?

Pozsony csúcsrajáratva

A minap kedves csehországi barátaink látogattak hozzánk egy napra. Jó házigazdához méltóan vendégül láttuk őket szerény hajlékunkban, és idegenvezetőnek is felcsaptunk, hogy megmutassuk nekik a szlovák főváros nevezetességeit. Este beültünk vacsorázni a belváros egyik hangulatos éttermébe. Beszélgetésünk során óhatatlanul szóba került a két ország jelenlegi gazdasági és politikai helyzete, és mivel vendégeink egyenest a fővárosból, Prágából jöttek, néhány érdekes összehasonlitásra is módunk nyilt.

Mivel jó pár év után jártak itt újra, szinte alig akartak hinni a szemüknek, látva, milyen óriásit fejlődött azóta a város. Belemelegedve a diskurzusba, átvéve a két főváros gazdasági helyzetét, lakóik átlagfizetését, az ingatlan és telek, valamint éttermek árait, a mi szemünk is egyre tágabbra nyilt. Pozsony ugyanis az összehasinlitás után paradox módon szinte az összes árkategóriában drágábbnak bizonyult Prágánál.

Ismerőseink hozzánk hasonlóan nemrég költöztek saját otthonba, melyet lényegesen kevesebből megúsztak, mint tehették volna ugyanezt pozsonyi viszonyok között. Úgyszintén csak hüledeztek, mikor szembesültek az itteni belvárosi étel és italárakkal (pedig nem is a legelegánsabb étteremben voltunk). Elárulták, hogy a prágaiak már szinte alig járnak az Orloj és Károly-hid környéki kiskocsmákba, éttermekbe, mivel azok árai a külföldi turisták pénztárcájához szabottak. Pozsony belvárosában - más hangulatos alternativa hiján - viszont a hazaiak szinte ugyanazokat a helyeket látogatják mint a turisták, egyazon árat fizetve.

Mivel magyarázható mindez?

Szlovákia gazdasági növekedése 2006 végén kis hiján elérte a HDP 10 %-át, míg ugyanez a mutató Csehországban 5,8 % volt. Bár Szlovákia a nagy regionális különbségeiről hires, Pozsony mindig is egyfajta ország volt az országban. Ide összpontosul a külföldi tőke nagy része, itt székel szinte az összes nagyvállalat, bankok, biztositók, itt a legalacsonyabb a munkanélküliség, és legmagasabb az átlagjövedelem. Ezek hatványozottan megmutatkoznak az emberek vásárlóerejében. Ha a gazdasági reformoknak köszönhetően mindez ráadásul egészséges alapokon nyugszik, olyan robbanásszerű fejlődést eredményez, melynek itt Pozsonyban már évek óta tanúi lehetünk, és melyre a környező országokban is alig van példa. Elég ha csak az itteni ingatlanárakra gondolunk, melyek szinte már az eget súrolva, éves szinten továbbra is megállithatatlanul 30 %-al növekednek.

Az éjszakába nyúló beszélgetést otthon, egy üveg finom bor mellett folytattuk, másnap pedig egy kicsit büszkén, magamunkat kihúzva tudtuk búcsúztatni barátainkat, elégedett pozsonyiként.

Brown és a „special relationship“

Ranieri írta:

Külpolitikai berkekben a "special relationship" kifejezés általában az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság között fennálló szoros kapcsolatot fedi. E kapcsolat történelmi, gazdasági, kulturális és ideológiai kötöttségeken alapul.

A 20. század második felében ez, akármilyen szemszögből is közelítjük meg a dolgot, valójában nem más, mint egy „egyirányú utca”, azaz Nagy-Britannia lényeges, Egyesült Államokra való támaszkodása, abból a célból, hogy a Királyság legalább részben biztosítsa magának az egykoron elvesztett pozícióját a világpolitikában. Úgy néz ki, hogy ez a különleges kapcsolat kezd erősen lazulni, csakúgy, mint az 1956-os szuezi krízis idején, amikor az amerikaiak, a szovjetekkel karöltve, a briteket és a franciákat az Egyiptom elleni katonai akciók abbahagyására kényszerítették. Manapság viszont az az új angol kormány az, amely igyekszik az amerikaiakkal ápolt szövetségi kapcsolatot átértékelni. Gordon Brown, Tony Blair penzügyminisztereként is - igaz, nem olyan hangosan mint jelenleg - nem egyszer nyíltan hangoztatta az iraki háborúval kapcsolatos ellenvetéseit. Nem csoda, hisz az egykoron nagyon közkedvelt Blair Irakkal és „Bush pudlikutyája” szerepében való tetszelgésével nemcsak a saját népszerűségét játszotta el rövid idő alatt, hanem a Munkáspártét is. A Labour óriási veszteségeket szenvedett az ezévi regionális parlamenti választásokon Skóciában és Walesben is. Nem meglepő, hogy Brown, az USA-tól való távolodással illetve Tony Blairtől való elhatárolódással próbálja visszaszerezni a Labour szavazóit. Az amerikaiaktól való elhatárolódás jelét adta a múlt heti washingtoni látogatásakor is, amikor Bushnak a tudtára adta, hogy márpedig a brit csapatok nem lesznek meghatározatlan ideig Irakban, hanem 1-2 éven belül kivonják őket. Az új miniszterelnök arra is rájött, hogy ha a konzervatívok fiatal elnökét, David Cameront egy „újabb Tony Blairnek” kezdi titulálni, akkor sok szavazót visszaszerezhet a Labournek. Úgy néz ki, hogy működhet ez a taktika, hisz a Munkáspárt támogatottsága hirtelen megugrott a legutóbbi közvéleménykutatások szerint.

Nota bene

Tibi írta:

Az élet nem mindenkinek könnyű. Habár ez így cikk-kezdésnek elég vicces mondat, ha belegondolok, hogy mennyien panaszkodnak nehéz sorsukra. De hát az mind vágyaink miatt van, mert nem tudunk szerénynek lenni, viszonylag igénytelennek, örülni annak, amink van, mindig többre vágyunk, és irigyeljük azokat, akiknek „mindenük” megvan. Viszont az is igaz, hogy vágyaink visznek előre, és az állandó elégedetlenség motivál minket a cselekvésre. De mi az a minden, ami másoknak megvan, és nekünk nincs? Netalán van tető a fejünk felett, van egy viszonylag szerető családunk, és mindennap azt és annyit eszünk, amennyit szeretnénk? Hát így elsőre tényleg szörnyen hangzik. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha fehér embernek születtünk volna. De tényleg. Mindenki mondja a nagy esélyegyenlőséget, a demokráciát, de most komolyan, hány romának sikerül kitörnie, és kiharcolnia a tiszteletet és az elismerést? Azért vannak nagy sorsok, néha találkozgat az ember olyan cikkekkel is, amelyek bemutatnak egy-egy szép életet. Ezek belevésődnek az ember emlékezetébe. Már akiébe. De az esetek többségében még esélyt sem adunk senkinek a változásra. Az életet meg elég érdekesen nézzük. Csak akkor tudunk becsülni és értékelni valamit, amikor már elvesztettük. Csak példaként mondom, hogy egyik haverom 20 évesen bénult le mindkét lábára, és került tolókocsiba egész életére egy hülyeség miatt. Másik ismerősöm 18 évesen vesztette el nővérét, aki öngyilkos lett, vagy egy másik ismerősöm anyját, aki szintén eme módját választotta a problémák megoldására.

Most jót röhögök magamban, mert eszembe jut a haver arckifejezése, hogy már megint milyen szentimentális pogácsaszaggató cikket hoztam össze. Pedig a lényegre még nem is tértem, tesó:)

Vannak emberek, és egyre többen, akik az egyik napról a másikra élnek. Nincs állandó tető a fejük felett, nincs rendszeres étkezésük, a higiéniai eszközökkel is elég gyéren állnak. Ők tényleg csak álmodozhatnak olyan dolgokról, amik nekünk mindennapjaink szerves részét képezik. Hogy hogyan jutottak erre a sorsra, nincs értelme firtatni. Legtöbbjük saját hülyeségük miatt, de sokuknak nem volt semmi esélye sem. De nem számít, mert mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újrakezdésre. A Nota bene egy ilyen újság. Szlovákiában 2001-ben jelent meg a „Proti prúdu” polgári társulás jóvoltából. Reményt ad az elesetteknek, hogy legyen egy állandó kereseti forrásuk. Ezzel most nem ingyenreklámot akarok csinálni az újságnak, csak leírni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek tényleg elkaptak legutóbb, amikor két ser mellett belelapoztam. Mert a jó dolgokról érdemes írni. Meg aztán, az emberek nem is tudják, mekkora élményt hagynak ki, sőt lenézik és nevetségesnek tartják. Csak hogy minél távolabb legyenek a hajléktalanoktól, hogy semmi kapcsolat ne lehessen közöttük. Inkább nem is veszik a lapot, s úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Pl. múltkor látom a haveron, hogy nagyon unatkozik, mondom neki: „Nem akarsz olvasni?” „De. Mid van?” „Nota bene“ „Ne basszál. Más nincs?“ Vagy utazok hazafele vonattal (ez már mondjuk többször megesett), és csajismerősömnek felkínáltam szintén a Nota benét. Ő mondjuk nem akart nagyon megbántani, meg gondolom munka után volt fáradtan, csak rám mosolygott, és hát nem nagyon lelkesedett az ötletért.

Bemegyek az újságosboltba, veszek Sme-t, Šport-ot vagy Új Szót. A vonatban átlapozgatom őket. Elálmosodok a sok szövegtől. 5 perc múlva nem is tudom, miről olvastam. Az aktuális dolgokra még úgy ahogy emlékszem, ki mit gondol erről, arról, meg ez, meg az, de minek. Nem lesz olcsóbb a kenyér. A Nota benés cikkekre még két hét múlva is simán emlékszem. Mert azok magukkal ragadnak. Emberi érzésekről írnak, csalódásról, örömről, egyszerű életről, vagy bonyolultról. Ez egy jó bizonyítéka annak, hogy az életben még mindig vannak nagyon jó emberek, akik nem csak pozitívan gondolkodnak, hanem úgy is cselekszenek. Most nem a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra, akik próbálják őket felkarolni, munkát és szállást adni nekik, segíteni őket. Rengeteg jó cikk van benne, amelyek tényleg magukkal ragadnak. És nem azért jó cikkek, mert Pulitzer-díjas írók írták, hanem mert egyszerűek, minden sorban és mondatban valódi érzések vannak. Elolvasom a cikket, és meg vagyok döbbenve, rökönyödve. Elcsodálkozom rajta, hogy ilyenek is vannak. Ha rossz dolgok, akkor cseppet felcsesződöm, ha jók, akkor minden elismerésem és tiszteletem. Ezekből kellene, hogy több legyen, és hogy mindenki így gondolkodjon. Ha komolytalan szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy hasonló érzés, mint amikor az ember belelapoz a Nový čas-ba vagy valamelyik bulvárlapba. Abban is érzések vannak és a nagybetűs életről szólnak:) A társadalom legizgalmasabb kérdése, amely akár egy évig is Szlovákia egyik legolvasottabb napilapjának főoldalán helyezkedhet el, az Ján Novotný mágánélete. Beszarás. Ha már az újságoknál tartunk, akkor még egy kérdés: vajon hányan ismerik a „Quark”-ot? Szerintem a szlovákiai magyarság testvérek között is műveletlen. Mármint a magyarországi magyarokhoz és a szlovákiai szlovákokhoz viszonyítva. De ha csak az amerikai szintet akarjuk elérni, akkor nem szóltam semmit. Merthogy akárcsak mindenhol, Magyarországon is van sok konyhanyelven megírt érdekfeszítő tudományos lap és magazin kicsiknek, földműveseknek és nyugdíjasoknak. A szlovákoknak is van egypár faintos újság, amelyek tényleg sok újdonsággal kecsegtetnek, és főleg a fiatalságnak nyújtanak belátást a tudomány, biológia, kémia, fizika és miegymás világába, amelyekkel az iskolában nem találkozhatnak. De a szlovákiai magyarságnak nincsenek ilyen újságjai. Ők meg a szlovák lapokat amúgy sem olvassák. Minek. Ha hírekről van szó, belövik az RTL Klubot vagy a TV2-t, és teljes a rálátásuk. De ez nem baj. Ez csak úgy érdekességképpen mondom, egy olyan világban, ami a „tudásalapú társadalomat” tűzte ki célul. De egy cseppet elkanyarodtunk a témától, majd legközelebb befejezem a gondolatot. Visszatérve csak két újság van, amelyben eddig sosem csalódtam, és mindig azt adták nekem, amit vártam tőlük. Az egyik a Nota bene, a másik pedig a Quark.

Pozsonyban 1500 hajléktalan van, kb. 50 azok száma, akik tényleg notorikus alkoholisták, és rontják a hajléktalanokról és a Nota bene-árusokról kialakított „képet”. Habár ez így röhejesen hangzik, mert hajléktalanról már elvből nem lehet jó képet kialakítani. Vagyis ez az általános nézet. Az emberek így gondolkodnak, vagy sehogy sem gondolkodnak. Inkább messziről leköpni őket, vagy elmenni mellettük, mintha ott sem lennének, keresztülnézni rajtuk, és tiszta az ember lelkiismerete. Minek szarakodni velük. Csak saját maguknak köszönhetik, hogy odakerültek, ahova valók. Csak nehogy kapcsolatba kerüljünk velük, jobb minél nagyobb ívben kerülni őket, és minél hamarabb elfelejteni őket. Elég sajnálatos.

A legtöbb ember, aki tényleg megáll és újságot vesz tőlük, többnyire szánalomból csinálja, és nem is mer az elárusító szemébe nézni. Szánja őket. Lehet, hogy még ellenszenvet is érez irántuk. Pedig úgy is fel lehet fogni, mintha újságosbódéban venné az ember az újságot a kedvenc törzshelyén, egy olyan embertől, akinek ez a megélhetése. Nincs ebben semmi rossz. Ez is csak egy munka, csak sokkal nehezebb, mint pl. az enyém. És merem állítani, hogy az a pénz, amit kiadok ezért az újságért, jó helyre kerül. Jobb helyre, mintha a belvárosban dobnám egy kolduló lábai elé. És nemcsak azért, mert én már négy éve ugyanattól a papótól veszem a Nota benét, hanem a szerkesztőséget is támogatom vele, ill. a társaságot, akik komolyabban is foglalkoznak a hajléktalanokkal. A papót, akitől rendszeresen veszem az újságot, és Szlovák Rádió előtt szokott szobrozni, még akkor ismertem meg, amikor a környéken brigádoztam. Mindig megálltam, meg most is megállok nála egy kis beszélgetésre, amikor várom a zöldet a gyalogátjárón. Nyomatjuk a nagy semmit tíz percben. Magyar papó. Vagyis beszél magyarul. Úgy-ahogy. Szódavízzel elmegy, fasza csákó. Egyszer-kétszer a vonatállomáson is szoktam venni. Attól függ, hogy mit dob a gép. De amúgy meg tényleg vigyázni kell vele, mert rengeteg feketeárus is létezik, akiknek nincs igazolványuk, nem hivatalos Nota benések, mert a szerkesztőségben már ismerik őket, és náluk a megkeresett pénz tényleg csak az alkoholfogyasztásra használódik el.

Utolsó mondatnak, hogy tényleg legyen valami értelme is a cikknek és egy olvasható egészet adjon: szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt egy új kezdetre. És ha valamit szeretnénk tenni a hajléktalanokért, akkor a Nota bene egy jó eszköz, amit érdemes kihasználni. Olyan dolgokról, amiket nem ismerünk, meg ne mondjunk véleményt. Mert néha cseppet fel tud cseszni, hogy a mai világban mindenki szakembernek képzeli magát, és olyan dolgokról mond véleményt, amikkel még életében nem találkozott.

na, erő, egészség

Tigrisből a kutya

Tee írta:

Gyereklábbal a szájában tért haza Tigris. Mi van?! Egy tigris leharapta egy gyerek lábát, aztán hazavitte: kedves gazdám, simogass meg, ügyes voltam?! Vagy lábon fogva egy egész gyereket hazavitt? Vagy Tigris nem is tigris, hanem valami más?

Gyorsan kiderül, Tigris egy kölyökkutya (ki ad ilyen hülye nevet a kutyájának?), aki (még szép, hogy a főhőst megszemélyesítjük) egy négy–hét éves gyerek csontját vitte haza portyájáról, s akit a Blikk értesülései szerint kiéheztettek (az éheztetetést aztán az illetékesek cáfolták) és nyomkövetővel szereltek fel (ezt viszont megerősítették), hogy elvezesse a rendőröket a „szörnyű bűncselekmény” áldozatául esett gyerek többi részéhez. „Egészen biztos, hogy azt a szerencsétlen gyermeket meggyilkolták” – nyilatkozta a Blikknek könnyeivel küzdve F. A., a kutya gazdája, olvasom tovább, micsoda dráma, az az illető, aki a kutyájának Tigris nevet ad, próbálja visszatartani a könnyeit, küzd velük, de a sejtett gyilkosság árnya beborítja szívét..., zseniális, videót is kellene belinkelni.

Bulvár a javából, méghozzá klasszikus. Kutya + gyerek = biztos siker, ezt már Hollywoodban is tudták, hát istenem, most akkor halott gyerek részleteiben, meg könnyező kutyagazda, épp eléggé hatásvadász ez is. Arról már ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen kutyát kiéheztették, micsoda kegyetlenség. Az most mellékes, hogy ezt a célra nem vezető megoldást kimondottan cáfolták, biztosan csak azért, hogy leplezzék a rendőrség embertelen (állattalan) módszereit.

Titok, rejtély, halál, gyilkosság, ez lesz az év sztorija.

(pár órával később)

Nem gyermekcsontot talált a kutya Adorjánpusztán. Sajnálom. Mármint Tigrist. Pardon, a kutyát. Előbb még hős volt, méltóságteljesen nevén nevezték, most már köznevesítették, igaz, határozott névelővel, a kutya, tudják, az a kutya, az a szemtelen kutya, aki mindannyiunkat jól átvágott, megijesztett, könnybelábasztott, hátborzongtatott, aztán meg nem is gyereké volt az a csont. Végül nem bontakozott ki hátborzongató gyilkosság az adorjánpusztai esetből, hangzik a hír első mondata, s árad belőle a cikkíró csalódottsága. Végül nem, pedig de jó is lett volna. Főleg így, uborkaszezonban.

Kikapott a Debrecen. Otthon. No és?

Tizedes írta:

Igen. No és? Tudom, elnézést, ez totál gagyi. Mármint a magyar fociról írni. Gagyi kérem? Igen, az, blökiség. Mert írni általában arról szokás, illetve arról kellene, aminek van értelme, van hírértéke, mondanivalója, valamiben újszerű, esetleg valamilyen értelemben majd várhatóan meghökkenti az olvasót.

Debrecen – Elfsborg 0:1. Namár most (hm, ezt a szót itt kérem hogyan is kéne írni?... na már most, namár most, na mármost, namármost, na le van szarva, szóval) van vagy volt ennek az eredménynek, eseménynek különösebb értelme? Hm, hát igen, egy hír, de hát ilyen hírből van több tucat. Van hírértéke? Az, ami teljességgel várható, annak talán kevés hírértéke van (jó, elismerem, ez most egy kis logikai hátraszaltó, mert példának okáért a Smer győzelmét is várták 2006-ban, mégis mindenki lehozta öles címekkel...). Van ennek a meccsnek és eredménynek mondanivalója? Ha valaki sokadszor kapja ugyanazt a pofont, akkor az újabb pofon tényének már nincs sok mondandója es értelemszerűen nem is újdonság. S ha már klasszikus fogást nem találtunk a csonka kis 1:0-án (elnézést, 0:1-en, nehogy már itt valaki esetleg reménykedni kezdjen, vagy azt higgye, délibábokat látok!), nézzük a bulváros mentőövet: meghökkentő a hír? Á dehogy... mondanók – mint gyermekkorom Gryllus-mesejátékaiban, amelyeket kegyetlenül rühelltem (tudjátok... repül a repül a tehén... á dehogy... hát persze, gondoltam magamban, ti meg azt hiszitek, hogy minden gyerek retardált vagy mi?) –, mi ebben a sokkoló?! Semmi. Az egy élő világon semmi.

De valahol fáj. És bosszant. És szar érzés. Mert a magyar foci klinikai halál állapotában eltöltött hosszú évei sem tudják azért érzelmileg teljesen elzsibbasztani az embert. Mindig remél. Mert az ember ilyen, reménytelenül remél. Na nem azt, hogy most majd a Debrecen vagy más hottentott magyar kupacsapat továbbjut – ebben csak a kötelező kincstári optimizmust jópofizó dilettáns Nemzeti Sport és jópár hasonszőrű médiatermék bízik, persze csak papíron –, hanem hogy egyszer majd talán drukkolhatunk még magyar válogatottnak egy Eb-n vagy vébén, magyar klubcsapatnak a kupatavasszal is. Hát igen, be szép is lenne!, de ehhez kicsi, apró kis pirinyó jelekre lenne szükség. Olyan pici világító izékre, hogy aha, ott talán valami szentjánosbogár bóklászik az alagút végén... Jelekre – ehelyett mi van? A sötétség. A sötétség, amely mellett a fekete lyuk is elhúzhat valahová, annyira világít.

Nem. Nem tudom. Én már lassan a meggypiros szentjánosbogárban sem hiszek. Most sem néztem a Debrecent, nem is érdekelt. Mint ahogy a többi magyar kupacsapat eredménye sem. Nem kerestem. Csak véletlenül belebotlottam. És... és láttam a sötétséget.

...boldogok a vakok, mert övék a mennyek országa?

Eszmeralda-effektus

Tibi írta:

Most mondhatnám, hogy néha fáj, milyen világban élünk. Hazugság hazugság hátán, válások, tönkretett kapcsolatok, pletyka, bulvár, kiszínezett hírek, tévé, agymosás felsőfokon. Az ember hazamegy fáradtan munkából, és az első gondolata bekapcsolni a tévét, hátha még elkapja az Esmeraldát. Aminek ugyan már ezer éve vége, de nyugodtan be lehet sorolni az örökzöldek közé. És nemcsak abból a primitív okból kiindulva, hogy a vakító szépségű főhősnő egyetlen ruhája a zöld színt viselte, hanem tényleg százezreket tett boldoggá. Sokan azonosultak vele. Főleg ami a vakságot illeti. Igaz ugyan, és el is kell ismerni, hogy az ember társas lény, szüksége van szenvedélyre, érzésekre, izgalomra, szeretetre, hogy a monoton taposómalmot mindig feldobja egy kis „élettel”. De hamis világban él. Az érzések és a szenvedély köröttünk vannak, a szürke hétköznapok nem szürkék, a hét legrosszabb napja nem a hétfő. A legrosszabb dologban is meg lehet találni a jót, a legrosszabb embert is meg lehet javítani. Csak akarat és hozzáállás kérdése az egész. Az élet egyszerű, csak mi tesszük bonyolulttá. Múltkor, két-három hete, 20 km-re Breznótól egy kis tót falu határában kaszáltam a füvet. Faintos volt. És nemcsak azért, mert három felessel kezdtük a napot.

A tévé nem boldogít. Elismerem, néha jó a nagy semmittevés, és csak úgy bámulni üresen előre a nagy semmibe. Élvezni egy jó filmet, tanulni egy szórakoztató vetélkedőből, örülni annak, hogy a gyerekek nevetnek a tévében, és sírni azokkal, akiknek tényleg nehéz sorsot osztott az élet. Művelődni kell, tisztában lenni a helyzettel, híreket hallgatni, információkat szerezni, és nevetni. A jó humor elengedhetetlen.

Gyakran elszomorít, hogy valakinek a számítógépes játék a minden. A boldogsága egyetlen kulcsa. És ha szomorú, vagy unatkozik akkor előveszi a mobilját és azzal játszik. Múltkor három órát vártam a rendőrségen faarccal, lebetonozva, minimális mozdulatokkal, félálomban. Mellettem eléggé izgága emberkék. Habár a többiek sem bírták a gyűrődést. Két óra után elővettem a mobilomat, mondom, írok a havernak, írjon be munkában, mert délig biztos nem végzek. Aztán mellettem meg nagyképűen megjegyezte az egyik gyík a másiknak rám célozva, hogy „tudtam, hogy nem bírja ki”. Olyan halkan mondta, amennyire csak tudta, de szegény nem tehet róla, hogy nem csak a két orrlyuka van betömődve, hanem az agyában is el van pattanva valami. Megjegyzem, érett férfi volt. Legalábbis így külsőleg.

De visszatérve a számítógépes játékokra, meg a tévére, amit mondani akartam egy mondatban, az tényleg az Esmeralda-effektus. Ami nemcsak a gyerekeket érinti, hanem a szülőket is, és minden szomorú vagy magányos embert, akik egyetlen örömüket csupán ebben találják. Mert nincs erejük. És egy idő után már nem is próbálnak meg változtatni. A szülők csodálkoznak a legjobban rajta, hogy milyen társasági ember lesz a kis csöppségből, ha felnő. Itt akár megemlíthetjük az amerikai társadalmat is. A már hagyományos közép- és fősulis lövöldözéseket, amik a napi program szerves részét képezik. És persze mindenki meg van tőlük rökönyödve. Na ne ba. Ha nálunk is olyan könnyen tudnának fegyverhez jutni, mint odakint, akkor itt is lenne pár lövöldözés. Ne legyünk naivak. Mégis mit várnak egy olyan társadalomban, ahol már az óvódásokba beleivódik, hogy ők a legnagyobb nemzet a világon. Egy olyan társadalomban, ahol a fiataloknak szinte minden megengedett, és ahol a kezdetektől hiányzik a tisztelet és a szerénység. Persze mindig vannak kivételek. Most nem arról beszélek. De ha vesszük Hollywoodot is, ami már régtől szarral gurít, és gusztustalan filmekkel eteti a társadalmat, mert a tömeg erre vágyik, és az igazán értékes művészfilmek csak elenyésző mennyiséget mozgatnak meg. Most kiben van a hiba? Tónyót a közértből biztos nem zavarják ilyen kérdések. Én is csak költőinek szántam. De néha elszomorít.

Gondolatok

Tibi írta:

Amikor elsős voltam, volt egy matektanárom, tőle kaptam a legrosszabb jegyet tanulmányaim alatt. Nem sok mindenre tanított meg, már ha az iskolaügyi minisztérium által előírtakra gondolok. Az előadás több mint felét végigszövegelte, és amikor rájött, hogy át is kellene venni valamit, akkor bizony nagy rohanásban voltunk. De nem számított, mert senkit sem érdekelt a tananyag. Ő nem szakembert, hanem embert szeretett volna faragni belőlünk. Azt mondta, hogy a főiskolás évek meghatározóak lesznek életünkben. Most még elsősök vagyunk, tudatlanok, és ezek alatt az évek alatt válunk olyan emberré, amilyenek majd egész életünkben leszünk. És hogy milyen emberekké is válunk, hogy hagyjuk magunkat sodorni az árral, alávetjük magunkat a történéseknek, vagy saját magunk irányítjuk azokat, az csak rajtunk múlik. Mindennek van jó és rossz oldala, nézőpont kérdése, melyiket is választjuk. Megfutamodunk a kihívások elől és halmozzuk a problémákat, vagy szembenézünk azokkal, és megpróbáljuk megoldani őket. Írom ezt, annak ellenére, hogy mindenki tudja, miről is van szó. De egy dolog tudni, beszélni róla és megvalósítani. Az emberek csodálatos dolgokra képesek, csak ösztönzésre van szükségük. És épp ezért hasonló mondatok sosem lesznek elcsépeltek. Az embernek szüksége van kedves szavakra és buzdításra, hogy a tenniakarás ne csak elméleti szinten maradjon meg, hanem hogy kihasználjon minden kis alkalmat. Amíg vannak álmok és célok, amelyekért érdemes küzdeni, addig az élet nem értelmetlen. Az embert sokkal boldogabbá teszi a tudat, ha valamit megpróbál, minden tőle telhetőt megtesz, hogy elérje célját, mégha nem is sikerül, mintha vállfelvonva odébbállna.

Az élet az egy nagy játék. Ezt egy görög ismerősöm mondta (45 éves családapa), amikor már harmadszor mentünk át a piroson, vagy amikor száz métert kellett visszatolatnunk az egyirányú utcából, mert egy türelmetlen sofőr keresztezte számításainkat. Ha az embernek van egy jó gondolata, akkor nem kell várni a megvalósításával. Mert a pillanat nem tart örökké. Az élet sok apró szép pillanatból áll, amelyek tényleg csak akkor adnak maradandót, ha az ember kellőképpen tudja értékelni azokat. Ha van egy hely, ahova mindig hazatérhet az ember, ha vannak emberek, akikre mindig támaszkodhat, és vannak barátok, akiket sosem veszít el. Minden más csak többet adhat. Nem kell túlbonyolítani semmit.

Az élet választások hosszú sora. Azt mondják mindegy, hogy hogyan választunk, a végcél mindenkinél ugyanaz, és a sorsát senki sem kerülheti el. Részigazság. Mindig van különbség élet és élet között. Az embereket figyelmeztetni kell rá, mert gyakran elfelejtik. Úgy éljél, hogy ha már holnap meg kell hallnod, akkor ne sajnáld, hogy sok mindent szerettél volna másként csinálni, hogy még vele szerettél volna találkozni, hogy még azt szeretted volna megcsinálni, még ide szerettél volna elmenni, vagy hogy még tőle szerettél volna bocsánatot kérni. Az ember mindenre tud időt szakítani, ha akar. Bármennyire is elfoglaltnak tűnünk, a jó dolgokra mindig kell időt találni. Az egész világ így működik. Valamit valamiért. Mindig áldozatokat hozunk, választunk jó, jobb, rossz és rosszabb dolgok közül. Gyakran csinálunk olyan dolgokat is, amiket nem szeretnénk, ill. az adott pillanatban egész mással szeretnénk foglalkozni. Meg kell találni az élet egyszerűségét, és minden dologban csak a pozitívumot kell keresni.

Az élet olyan, amilyenné mi tesszük. Haragnak, gyűlöletnek, irigységnek nincs helye benne. Meg kell tartanunk azokat a tulajdonságokat, amelyek emberré tesznek. Sziklafallá, amelyre a gyengék támaszkodhatnak, forrássá, amelyből mindig újult erőt meríthetnek.

Az embernek csak egyetlen értéke van, a becsülete és a szava. Ha ezt egyszer elveszti, soha többé nem szerzi vissza.

Nagytestvér

JClayton írta:

Az emberiség egyik nagy kérdése, hogy mit tekinthetünk az alapműveltség részének. Műveltek vagyunk, ha tudjuk, hogy pontosan melyik évben volt a trafalgari ütközet, mennyit nyom egy hidrogénatom, vagy milyen messze van Bátorkeszi a kies ausztráliai Perth városától?

Vannak dolgok, amelyek mindenki számára egyértelműek, ergo az alapműveltség részei. Például - mint arra rájöttem Krasznahorkán - a Big Brother első sorozatának szereplői. Többek között engem is megbíztak azzal, hogy dolgozzam ki a kérdéseket a tábor műveltségi vetélkedőjére, hát nekiültünk néhány kollégával. Jöttek is a javaslatok - kérdeztünk várakról, helyi jellegzetességekről, a Ludolf-féle számról, meg mindenféle más hasznos dolgokról. Valami mégis hiányzott - a kulcs ahhoz, hogy ne egy kockafejű csapat vigye el a babérokat -, ezért hirtelen ötlettől vezérelve beraktunk még két kérdést. Vajon ki tudja felsorolni a Big Brother első szériájának szereplőit? És a Jedi-tanács lovagjait? A második kérdésre legalább mindenki egyforma rosszul vizsgázott (hajjaj, pedig én kapásból tudnék ötöt-hatot). Az első ellenben...

Szóval feltettük a kérdést. Meghallgattuk az össznépi felhördülést ("Ez műveltség, wazze?" "Életemben nem néztem a Big Brothert..."), majd hagytuk őket gondolkodni. Eredmény: a négyfős csapatok kilencven százaléka tíz-tizenkét személyt nevezett meg a házlakók közül. Bevallom, mielőtt el nem kezdtem olvasni a válaszokat, nem gondolkodtam el rajta, mi minden maradt meg az emlékezetemben. Andi Ausztráliából, Renátó meg Évi, akik izé... szóval tudjátok, Pongó a bugyiárus, Zsanett, aki Szabival kavart, Judit, aki (túl)Komáromból jött, Popey és Tara, akire csak a neve miatt emlékszek, Angéla, akinek a kellemetlen hangja rémlik és Iti az óriás, akit senki sem írt oda. Bónuszként néhányan tudták még a ház macskájának a nevét is, ami meg nekem nem ugrik be. Emlékezetből sorolom, bár az eredmények elolvasása után kicsit frissült a memóriám.

Slusszpoén: a vetélkedőt hatalmas fölénnyel a brünni csapat nyerte meg, akik a BB házból egyedüliként csak hat szereplőt tudtak felsorolni. Ellenben nyolc tizedesre tudták a pít, az összes környékbeli kastélyt felsorolták, ráadásul figyelemreméltó mentális képességekről is tanúbizonyságot tettek - csak hárommal tévesztették el azt a kétjegyű számot, amit az egyik zsűritag a verseny előtt felírt egy papírcetlire, és elrejtett a zsebébe. Szóval, ha valaki nem tudta a Big Brothereket, ne keseredjen el - ha a fenti kritériumoknak még megfelel, akkor művelt.

Tour de Dopping 2007

Nyomkereső írta:

A Tour de France régi csodálójaként szomorúan figyeltem a tegnap befejeződött, botrányokkal fűszerezett kerékpáros körverseny szinte minden mozzanatát. Miguel Induraintól kezdve Olaf Ludwigon és Ján Svoradán keresztül Lance Armstrongig, (hogy csak az elmúlt 30 év számomra legkedvesebb versenyzőit említsem) igazi kerékpáros gladiátorok küzdelmét láthatjuk rendszeresen minden év júliusában majd' három héten keresztül. Az utóbbi évek Tourt kísérő botrányai viszont az idén robbantak, örökre nyomot hagyva a viadal eddigi presztízsén.

Mediális értelemben az egész mintegy két évvel ezelőtt kezdődött, amikor Lance Armstrong utolsó, hetedik Tour-győzelme után egyre hangosabb doppingvádakkal volt kénytelen szembenézni. Ezt követte a tavalyi év, amikor a Discovery Channel színeiben győztes Floyd Landist (Armostrong volt csapattársa) utólag meg is fosztottak címétől. Az ok: dopping. Idén, a Tourt vezető sárga trikós Michael Rassmussent már saját csapata, a Rabobank hívta vissza a további küzdelmekből, mivel kiderült, hazudott az edzéshelyszíneiről, ahol versenyen kívüli doppingellenőrzésen kellett volna átesnie.

Amióta az eszemet tudom, mindig nagy szurkolója voltam a Tour de France-nak. Egyedi, semmihez sem fogható kulisszájával számomra a kerékpársport Bajnokok Ligáját jelentette, melyet a helyszínen milliók, a tévéképernyők előtt pedig világszerte százmilliók kísérnek figyelemmel. A francia körversenynek az eddigi 104 éves történelme alatt sikerült a kerékpársport legnagyobb iparágává kinőnie magát, ami félő, egyben a végét is jelentheti.

Idén ugyanis végérvényesen kiderült, a Tour jelenlegi formájában már fenntarthatatlan, és alapvető változtatásokra szorul. A pozitív doppingtesztek sokasága, az egyre erősödő kritika és a sajtó egy részének a versenytől való elhatárolódása, a Tourt elhagyni készülő több főszponzor mind-mind a világ leghíresebb körversenyének alapvető változásait vetítik előre.

Úgyszintén sokasodnak a megválaszolatlan kérdések is. Néhány közülük csak címszavakban: Vajon miért engedte rajthoz állni Rasmussent az UCI (Nemzetközi Kerékpáros Szövetség), ha már a verseny előtt tudvalévő volt róla, hogy sáros? Miért csak most sürgeti az ASO (a Tour szervezője) a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökséggel (WADA) való szorosabb együttműködést? Nem egy tudatos, ügyesen időzített skandalizálásról van netán szó, mely mögött a pénz áll? Tényleg abban bízott Vinokurov, Mareni, Sinkewitz, Ulrich és a többi vérdoppingon ért kerekes, hogy az egyre szigorodó doppingellenőrzések mellett mégsem bukik le? Szükség van egyáltalán a profi kerékpársportra ilyen viszonyok között?

Alberto Contadornak, a Tour de France 2007-es győztesének mindenesetre kijár a gratuláció. Egészen addig, amíg be nem igazolódnak Tom Bonennek, a sprinterek idei pontversenyét megnyerő kerekesnek a szavai, aki eredeti módon, még menet közben, Contador helyett az összetettben második helyen célba ért ausztrál Cadel Evansnak gratulált, mivel szerinte ő az egyedüli az első tízből, aki tiszta.

Mily gyönyörű sport és mennyi felesleges botrány!

Pogácsaszaggatás felsőfokon

Tibi írta:

Néha vannak egész faintos gondolataim is. Néha nem is a politikáról szólnak. Ez azért csodálatos dolog, még ha elsőre nem is tűnik annak. Főleg egy olyan világban, ahol a vezető hírek és a mindennapi közélet 80%-a a nagybetűs politikáról szól. Olyan világban, ahol mindenki a köznép jólétéért harcol. Legalábbis plakáton vagy szórólapon. Az ügyesebbek képernyőn keresztül. Az egyszerű polgár meg boldog, mert mindenki jót akar neki. És el is hiszi, hogy az ész vezeti az országot. Legalábbis nyugaton. Itt a boldogsághoz elég annyi is, ha sörivás közben nem zavarják meg. De ha már az ötödik embertől hallja aznap ugyanazt a hülyeséget, akkor a második sör sem segít. Lassan rádöbben, hogy az élet tényleg a poltikáról szól. És az egyetlen dolog, ami boldoggá tudja tenni az embert, ha a pártja kormányközelbe kerül... Lehet, hogy a végén még visszasírjuk Esmeraldát.

A minap például azt olvastam, hogy nagyra tisztelt elnökünk újra szeretne indulni a következő elnökválasztáson. Noha elnöki teendői sok időt elvesznek magánéletéből, főleg így, hogy már eléggé benne van a korban és munkaidőben a villáját is saját kézzel és irodája embereivel szeretné renováltatni, úgy érzi, szüksége van rá a szlovák népnek, és meghajlik akaratuk előtt. Csak nehogy gerinctörést szenvedjen. Amúgy nagyon meglepődtem a híren. Eddig nem is tudtam, hogy van elnökünk. De a többiek sem panaszkodhatnak. Minden elismerésem a jelenlegi politikai elité, amelynek bármelyik tagja nagy eséllyel indulhatna az Oscar-díj átadáson. Annyi szerepvállalás, mesteri alakítás és előadás bizony sok embert szórakoztat meg. Nem is beszélve a hirtelen szerepcseréktől, amelyek még szódavíz nélkül is elmennek. Tisztelet a kivételnek. Habár, ha jól belegondolunk, akkor a többieknek is meg lehet bocsátani, hisz mindent értünk cselekszenek, a népért. Látszik rajtuk, hogy csupa jót akarnak. A mosolyuk mindent elárul.

Biztos volt időszak, amikor a politikusokat is tisztelték és nagy becsben tartották. Én erre már nem emlékezhetek (max. ha nem vesszük figyelembe Torgyán Jóskát)... De azért én hiszek benne, hogy a mai világban is vannak igazi egyéniségek, akiknek a szava szent és akiknek csupa pozitív gondolata és főleg tette van. De ez nagyon nem akar visszatükröződni. A sok gagyi elnyomja az értelmet, az egyszerű paraszti logikát meg felváltják a főiskolán tanult hatalmas gondolatok.

Asszem ez az első és egyben utolsó cikkem a politikáról. Néha már tele van a tököm vele. Még ha nem is mutatom. Az életben vannak csodálatosabb dolgok is, amelyekkel érdemes minél többet foglalkozni. Ahhoz meg, hogy az ember jót cselekedjen, tényleg nem kell semmi, csak akarat.

Mindegy, hogy milyen, csak magyar legyen?

Tee írta:


Közismert pszichológiai elmélet Maslow szükséglethierarchiája, mely piramis alján az alapvető fiziológiai szükségletek, tetején pedig az önmegvalósítási szükségletek állnak. Elsődleges ugyebár számunkra, hogy ne éhezzünk, fázzunk, azaz létünk ne legyen veszélyeztetve, a munkakeresés, adóbevallás, világmegváltás csak ezután jöhetnek.

Ha az ember az egyik szintet biztosítottnak érzi, általában a következővel kezd el foglalkozni, így jutva el a piramis csúcsára, az önmegvalósításig. Általában, de nem mindig. A szlovákiai magyarság megrekedt a legalsó szinten.

A hontalanság éveiben az alapvető szükségleteket vették el a felvidéki magyarságtól, pszichológiailag is érthető tehát, hogy a helyzet rendeződésének első pillanatában a „milyen" még nem volt fontos. Lényeg, hogy legyen. Legyen újra magyar iskola, magyar újság, magyar kultúra, ha kezdetleges, gyengébb színvonalon is. Lényeg a túlélés (vagyis inkább újjászületés). Azóta eltelt félszáz év, de a „mindegy, hogy milyen, csak magyar legyen"-hozzáállás továbbra is hódít.

Kritizálnám a gimnáziumomat, a tanárok szakmai felkészültségét? Letorkolnak, nemhogy örülnék, hogy van magyar gimnázium. Kritizálnám egynémely civil szervezet dilettantizmussal határos működését? Letorkolnak, nemhogy örülnék, hogy vannak magyar civil szervezetek. Kritizálnám a szlovákiai magyar sajtó jellegtelenségét? Letorkolnak, nemhogy örülnék, hogy van magyar újság, rádió, tévé.

Hát nem örülök. Nem örülök, mert túl kellene már lépnünk azon, hogy egy-egy intézmény, sajtótermék, szervezet létjogosultságához és önámító körülrajongásához elég a tény, magyar. Legyen magyar – és színvonalas. Különben egy idő után nem lesz rá igény. S akkor Ficonak, Mečiarnak meg Slotának semmit sem kell majd tennie – a szlovákiai magyarság a saját igénytelenségébe fullad bele.

Magyarként mint másodrendű

Nyomkereső írta:
Hát ezt is megéltük. A szlovák kormányfő minap az ország függetlenségének 15. évfordulója alkalmából a következőket találta mondani: „azt kívánja, hogy a Szlovák Köztársaságból a szlovák nemzet és a lojális kisebbségek számára valódi és békés hazát építsünk“. Robert Fico ezzel a kijelentésével 2 kategóriába sorolta az itt élő kisebbségeket. Vannak a számára lojálisok, és vagyunk mi, magyarok (már ha van egy kis fantáziánk, és olvasni tudunk a sorok között). Bár a kormányfő sajtóosztálya a kijelentést utólag magyarázni próbálta, annak üzenete egyértelmű: mi, magyarok, szerinte nem vagyunk elég lojálisak az országhoz. Meg lettünk hát bélyegezve mi, akik az elmúlt pár évben kormánytényezőként Szlovákiát a NATO- és EU-tagsághoz segítettük, mi, akik támogattunk minden gazdasági reformot, mely által az ország OECD-taggá, jelenleg pedig a térség vezető reformországává vált (még egy ideig).

Robert Fico mellesleg épp ennek a munkának az eredményét és gyümölcseit aratja le már több mint egy éve, közben gyorsan felejtve persze.

Ha pedig már a lojalitásnál tartunk, kommunista múltjából kifolyólag ő maga igencsak jelesre vizsgázott belőle már anno. Olyannyira, hogy nyilvánosan kijelentette, "1989 novemberét észre sem vette".

Feltehető a kérdés, mire véljük ezt a kategorizálást épp most? A válasz egy provokatőr, némileg dezorientált (magyarul nem éppen jól író és beszélő, a gyerekeit szlovák iskolában taníttató) komáromi szerencselovagnak és maroknyi csapatának nehezen értelmezhető hőzöngéseiben keresendő, akik miatt nem mellékesen éppenséggel fél millió adóköteles, békésen itt élő magyar anyanyelvű szlovák állampolgár lett megbélyegezve.

Véletlenek nincsenek…

A google-szavak

Tee írta:

Utánanéztél a google-on? – hangzott a kérdés egy problémás, nekem teljesen természetesen hangzó szókapcsolat kapcsán, és egy világ lassan összeomlott bennem. [Ennek most utánanéztem, ennek, hogy utánanézni, egy találatot adott arra, hogy "utánanézni a google-n", ezek szerint a google-on toldalékolási forma nem jó, na mindegy, egye fene. Persze ez most már rögtön irreleváns, azáltal, hogy ez a szöveg kikerül a kibertérbe, az "utánanéztél a google-on" szókapcsolat is létjogosultságot nyer – hisz a google majd idővel ezt is ki fogja dobni.] [A lassan összeomló világnak felesleges utánanézni, hisz akkora közhely, hogy biztos van belőle hatszáz találat is, na de ha már így felvetettem, akkor kipróbálom, helyes volt-e a tippem: hát nem, így nikézzen az ember, csak tíz találat lett arra, hogy "a világ összeomlott bennem", lassúságról pedig egyáltalán nincs szó, ezek szerint a többiekben gyorsan szoktak összeomlani a világok.] [Nehéz lesz így haladni, mert megint kínálkozik egy új, utánanézendő szó – a "nikézzen". Na, lássuk. Nikézzen: zéró, nikézik: három. Nincs jó napom.] [Utánanézendő – ez gyanúsan választékos, nézzük, mit mond gugli bácsi. 93. Nagyszerű. Használhatom.] [Gugli – efelől nincs kétségem, a netnyelv kedvelt szava, ebből lesz számtalan. Ötvennégyezer-száz!!! Ezt végre fenntartások nélkül, nyugodt lelkiismerettel leírhatom.]

Összeomlott a világ, és értetlenkedtem. [Különleges pszichológiai adalék: értetlenkedtem 4 840, értetlenkedik: 9 140; logikus, mások mindig többet értetlenkednek, mint mi.] Mert nem rossz adatbázis a világháló, de mint egyetlen hivatkozási alap? Mint mindenható kézikönyv? ["Mindenható kézikönyv." Ez is szokatlan szópár. Nincs is még ilyen. Újítom a nyelvet meg a stilisztikát.] Ha minden a weben van [ezt google nélkül is elismerem, hogy szlovakizmus, a všetko je na webe – 3000 találat – tükörfordítása: minden a weben van –16 találat], az egyúttal azt jelenti, ami nincs a weben, az nincs? Ha egy szókapcsolatot a google nem ismer, akkor azt már ne írja le az ember? Ráadásul nézzen minden egyes kérdéses esetnek utána, mert ettől lesz profi? Hát én másképp képzelem a profizmust. [S vannak mások is, a "másképp képzelem"+profizmus kombinációra is akadt azért négy találat…]

Exkluzív 39-es busz

Saxonnor írta:

Vajon mit kereshet a 39-es a „Hodžovo námestie” megállóban, tehát az elnöki palota előtt? A válasz nagyon egyszerű és egyértelmű: a köztársasági elnöki hivatal munkatársai egy hosszú és nehéz nap után a Malomvölgy színvonalas szórakozóhelyeinek egyikébe mennek relaxálni-bulizni (vérmérséklettől függően). Kérdés inkább csak az, hogy vajon az utazásnak miért ezt a módját választották.

3 lehetséges variáció jutott eszembe így hirtelen:

a) Fico miniszterelnök úr a spórolás jegyében az állami különgép helyett polgári géppel (tehát tömegközlekedéssel) utazik külföldi útjaira, és mivel Gašparovič köztársasági elnök úr nem szerette volna, hogy szó érje a ház elejét a pazarlás miatt, úgy döntött, hogy ő is a tömegközlekedést veszi igénybe...

b) ...azt hiszem egy private 39-es busznál nincsen stílusosabb módja, ahogy be lehetne esni egy oldies partyra a Club 39-be

c) ...na és ha a nagy banzájban mindenki seggrészegre issza magát? ki hozná haza akkor a BMW-ket?

Alternatív utazás (2006. októberi)

Saxonnor írta:

Péntek van, véget ért a hét, elhagyom országunk dinamikusan fejlődő fővárosát, hogy a hétvégét nyugodt, csendes vidéki otthonomban töltsem. Sajnos azonban ez a városelhagyás nem annyira egyszerű dolog. Nem bonyolult, de nem annyira egyszerű (copyright Balogh Tibi), mégpedig a tömegközlekedés, mondjuk úgy, racionalizálása miatt. A racionalizálás általában járatok megszüntetésével jár, mert arra csak a „cocializmusban” volt pénz, hogy óránként járjon busz minden településre (porfészekre). Most már nincsen, és így egy olyan vidéki településre, ahonnan jómagam is származom, nem lehet csak úgy akármikor eljutni. Van egy-két fővárosból induló járat, amire van csatlakozás, de a legtöbbre nincsen.

És akkor még nem beszéltünk a hétvégéről. Tehát megvan az egy-két járat, amire tudom, hogy van csatlakozás. A legutolsó ilyen 6 óra után indul, fél 8-kor leszállok róla, várok egy 20 percet, aztán felszállok a vidéki buszra, és irány haza. Nos ezt a húsz percet is ki lehet használni effektíven és kevésbé effektíven. Én szokásomhoz híven az effektívebb megoldást választva beülök az útszéli kocsmába egy felesre (ez Becherovka vagy Fernet, nyáron, tikkasztó melegben természetesen sör szokott lenni). Miközben megbirkózóm a felessel, belelapozom a Nota bene-be, majd átballagok az alig pár méterre levő buszmegállóba, és várom a buszt. Várom, de csak nem jön. Még mindig nem jön. B***a meg ez a Feri ez már megint késik. De ennyit nem szokott. És különben is, hogy-hogy senki más nem vár erre a buszra. Nem mondom, attól sosem kellett tartani, hogy állni kell a buszon, de egy kis csapat mindig vár itt. Már 8 is elmúlt, hát ez a busz már nem fog jönni. Azért biztos, ami biztos sms-ben lekérdezem, háromnegyed 8 után pontosan mikor van a busz indulása. Válasz-sms: 21:41. Rövid gondolkozás, aztán jön a megvilágosodás: hogy az a... ez nem igaz, megszűntették a járatot. Na, hát még jó, hogy egyedül vagyok a megállóban, mert amilyen durvákat (mindenkinek a képzeletére bízom) mondok… sebaj, hazatelefonálok öcsémnek, hogy jöjjön ki elém kocsival. Itt jön a másik hidegzuhany, miszerint nem tud kijönni elém, mert elment a haverjaival pizzázni. Természetesen kocsival, ezzel az a verzió is kizárva, hogy a „fater” vigyen haza. Remek. Nincs mit tenni, mivel nem akarok még másfél órát a megállóban várakozni, gyalog fogok hazamenni. Még beülhetnék vissza a kocsmába, de ez azzal a veszéllyel járhat, hogy háromnegyed 10-ig merevrészegre iszom magam. Ha legalább lenne ott wifi. Mindig mondom, hogy kellene oda wifi. Különben meg valószínűleg 9-kor úgy is bezár az egység.

Na induljunk el, de előtte egy kis számolás. Aszongya, az út cca. 9 km. Gyalogláskor a sebesség cca 5 km/h. Ez így tehát olyan másfél óra lesz, simán teljesíthető. Elindulok. Még ki sem érek a faluból, elszakad a táska vállpántja. Cipelhetem kézben. Mindenki ismeri, milyenek ezek a falukat összekötő utak: se csíkok felfestve, se az út szélét jelző táblák. Van egy aszfaltcsík és ennyi. Szóval ahogy mondani szokták, a f****mig sem látok el. Még jó, hogy ismerem az utat, tudom kb. mikor jön kanyar. Közben eszembe jut, kocsival közlekedve mennyire utálom az ilyen szakaszokon kivilágítatlanul közlekedő bringásokat, gyalogosokat. Így tehát azt a taktikát választom, hogy ha látom már messziről, hogy jön egy autó, akkor jóval azelőtt, hogy utolérne, átmegyek az út másik oldalára. Ha meg mindkét irányból jön gép, akkor meg majd jól meghúzódom az árokban. F@sza, ez így menni fog. De marha unalmas így a sötétben gyalogolni. Ez a rohadt táska meg már kezd nehéz lenni. Hmmm, mi lenne, ha hallgatnék zenét? Pl. Buena Vista Social Klub, jó kis temperamentumos kubai dallamok. Á, talán még se kellene, mert még nagyon belemerülök, és a nagy salsazásban nem veszem észre, elcsap egy autó. Hoppá, mit látok az árokban heverni, egy kidőlt útszéljelző tábla!!! Na, ezt magammal viszem. Fényvisszaverő ugyan csak az egyik oldalán van – fehér – de azért jó lesz, majd magam előtt vagy mögött tartom, hogy jobban észrevehető legyek az autósok számára. Egyébként tisztára mint a Doom, Duke Nukem 3D típusú számítógépes játékokban: el vannak szórva fegyverek, amit fel lehet venni. Szóval most mintha felvettem volna egy shotgun-t – nem túl komoly, de mégiscsak valami (megjegyzem, a Duke Nukem 3D-ben topless csajok is voltak). Az útszélváltoztatós taktika kiegészül a fényvisszaverő megfelelő irányba fordításával. Ez remekül működik - eddig vagy 3 kocsival találkoztam – az egyik éles kanyarig. Látom, hogy jön szembe egy kocsi, áthúzódás a másik oldalra. Pont a kanyarban ér el. Namost a sofőr ugyanúgy, mint én, eltanulta Schumachertől a nagy sebességű kanyarvételi technikát. Kanyar előtt teljesen jobbszélre, majd rendesen ráhúzni a belső ívre (zárni azt), hagyni ráfutni a kocsit egészen a nem létező szegélykőre, majd egyenesen ki, vissza a jobb oldalra. Ja, csak amikor Schumacher, Alonso meg az egész bagázs ezt a figurát bemutatja, akkor nem áll senki a szegélykő mellett! Bennem viszont megállt az ütő! Lehet, hogy merevrészegre ivás még mindig kevésbé lett volna ártalmas az egészségi állapotomra? Itt gondolkozom el először, hogy lehet, nem is jó ötlet ez a gyaloglás. Innen viszont már nem érdemes visszafordulni. Tovább kell menni. Taktika kiegészül azzal, hogyha kanyar előtt kapok el egy autót, akkor jóval a kanyar előtt megállok, sőt lehúzódom az árokba. A táska is egyre nehezebb. Legszívesebben itt hagynám valamelyik bokorban, majd később visszajövök érte kocsival. Ki a halál vinné el innen. Azt a 4 autót leszámítva senkivel sem találkoztam. Jé, egy újabb kidőlt útszéljelző! És ennek már a másik oldalán is van fényvisszaverő: dupla narancssárga – ez a double-barreled shotgun! Yess! Mondom, hogy tiszta Duke Nukem. Ezt viszem magammal, az előzőt itt hagyom. Innen már nem érhet semmi baj. Lassan be is érek az első településre, közvilágítás is van, járda is. Mondjuk a kutyák azért már befoghatnák, mert idegesítő ez a szinkronban-ugatás, ahogy elhaladok a házak előtt. Marha hosszú ez a falu, és ezt a táskát is cipelni. Legközelebb tuti valami ultra-light laptopot veszek. Akivel találkozom, mindenki nézi az útszéljelzőt nálam. Tulajdonképpen már nincs is rá szükségem. Azért most már hazaviszem. Kiérek a településről végre. Már csak 800 méter, és beérek szülőfalumba. Kár, hogy pont a másik végen van a házunk, de ez már jó érzés. Az indulás után kb. 1 óra 15 perccel hazaérek. Nem is volt ez vészes, kis esti egészségügyi séta.

Otthon aztán a mindentudó internet segítségével kiderül, hogy a racionalizálás ez esetben nem a járat megszüntetését jelentette, csupán 10 perccel korábban megy. Pontosan akkor ment el, amikor rendeltem a Fernet Citrus-t.