Nem is annyira arany középút

Nem is olyan régen Nagy-Britanniában, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt tagjai kemény ideológiai csatákat vívtak egymással. Margaret Thatcher többek között a nagyon kemény anti-szakszervezeti és anti-baloldali beállítottságú kampányának köszönhette pártja győzelmét a hetvenes évek végén. A következő választásokon a Munkáspárt is (sikertelenül) bevetette nehéz kaliberű fegyvereit a Toryk ellen. Ez a kíméletlen „anti-kapitalista" és anti-jobboldali rétorikájukban nyilvánult meg. Ezek az ideológia csatározások valójában azt reflektálták, amiről a politikának szólnia kéne: kettő (vagy több), a világnézetben különböző párt próbálja a saját ideológiáján keresztül a társadalom igazán égető problémáit, kríziseit orvosolni.

Manapság viszont nem ezt látjuk. Nagy-Britanniában a gazdaságilag és társadalmilag turbulens hetvenes, nyolcvanas éveket egy sokkal nyugodtabb, ökonómiai boomon alapuló kilencvenes évek és napjaink váltották fel. Az említett prosperitás szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy még akkor a Blair vezette Munkáspárt a jobbára klasszikus baloldali eszmék elhagyásával jelentős arányban átvette a jobboldali konzervatívok programját. De nemcsak a „Labour" tolódott középre a politikai spektrumon, hanem a „Toryk" is, akik programja az olyan területeken, mint az EU vagy az imigráció lényegesen közelebb áll a baloldalhoz, mint a jobbhoz.

Nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Nyugat-Európában egyre nyilvánvalóbb, hogy azoknak a pártoknak van nagyobb esélyük a választások megnyerésére, amelyek a programjukat a lehető legjobban ideológia mentessé teszik. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a pártok a legégetőbb problémakkal foglalkoznának. A baj az, hogy a különböző politikai tömörülések rövid távlatokban gondolkoznak. Nem meglepő, ha manapság a választások előtti időszakban arra megy nekik ki a játék, hogy túllicitálják a politikai ellenfelet, csak azért, hogy tovább hatalmon maradhassanak. A mai Nyugat-Európa pártjaiban hiányzik egy Margaret Thatcher kaliberű politikus, aki merne rizikót vállalni a hosszab távú problémák (nyugdijrendszer reformja, olajfüggőség, globális felmelegedés stb.) megoldásának legalább az elkezdésével.

Talán nem is lenne olyan rossz, ha a Nyugat-európai politikai spektrum közepe leszűkülne, és ismét lenne egy egymás ellen keményen harcoló igazi baloldal és jobboldal. Talán akadna valamelyik oldalon egy, a kemény ideolóogiai vitákban megedződött vezető, aki nem csak közvetlenül a pártjára gondolna, hanem annak valódi eszméit szem előtt tartva, megpróbálná a hosszabb távú gondokat is megoldani.

[könyvajánló] Emlékszünk a szocira?

Itt most jönnie kellene valami frappáns magyarázatnak, hogy miért pont most. De nem jön. Azért most, mert most olvastam, és mert nincs türelmem várni következő év november 17-éig, amikor adhatnék valami megmagyarázható aktualitást a dolognak.

Emlékszem, hogy kiskoromban voltam egy gyermeknapi rendezvényen, és nagyon tetszett a „Fel vörösök, proletárok” című dal dallama.

Emlékszem, hogy kiskoromban voltam lampionos felvonuláson, és nagyon tetszett a sok színes lampion a rimaszombati szürkületben.

Emlékszem, hogy a Kis Építőben a „Guba és Heki füzetéből” volt a kedvenc rovatom.

Emlékszem, hogy örömmel vártam az iskolát, ahol majd sok érdekeset megtanulok, de nem akartam pionír lenni, mert hülyeségnek találtam, hogy mindenki egyenlő és egyforma.

Emlékszem, hogy amikor ezt pár hónapja elmeséltem a Kollégának, azt felelte: „Már akkor is elitista voltál.”

Emlékszem, hogy kiskoromban az iskolába menet és onnan eljövet a „Jó napot kívánok”, ill. „Viszontlátásra” mellett azt is kellett mondani, hogy „Cseszpráci”.

Emlékszem, hogy kicsit mindig szégyenkeztem, mert a „csesz” csúnya szó.

Emlékszem, hogy a tanító nénit tanító néninek szólítottuk, de szlovák órákon „súdružka učiteľka” volt.

Emlékszem, hogy ebből azt a következtetést vontam le, hogy a „súdružka” egyenlő „néni”.

Emlékszem, hogy egyszerre csak azt kellett mondani a szlovákórákon, hogy „pani učiteľka”.

Emlékszem, hogy ezt mindig elfelejtettük, és ezért „súpani učiteľká”-t mondtunk.

Emlékszem, hogy ezért haragudtak.

Emlékszem, hogy nagyon örültem, amikor rájöttem, hogy a „súdružka” eltörlése azt is jelenti, hogy nem kell pionírnak lennem.

Emlékszem, hogy később sokszor hallottam, hogy a régi rendszer jobb volt.

Emlékszem, hogy először nem értettem, később nem értettem egyet.

Ennyire emlékszem.

Patrik Ouředník többre emlékszik – huszonnégy évre. Érdemes vele emlékezni. Már csak azért is, nehogy itt egy népbarát fickó elhitesse velünk, milyen jó és igazságos rendszer is volt a szoci.

Szlovák könyv a fa alá

Mikolaj minisztbácsi javaslatot tett, hadd tanuljanak a magyar gyerekek szlovákul, ha úgy akarják. Tegyük félre a cinizmust így karácsonykor, és örüljünk a lehetőségnek. Mert lehetőség ez, óriási lehetőség, ha eddig még volt szülő, aki valami érzelmes nemzettudatból lemondott arról, hogy gyerekéből miniszter legyen, s nem adta szlovák iskolába, most megnyílt előtte is a lehetőség, hogy eleget tegyen piros-fehér-zöld szíve parancsának, de a miniszteri poszt se legyen gyermeke számára elérhetetlen. Ha valaki magyar iskolában szlovákul tanul, az majdnem annyira hatékony szer a magasabb posztok elérésére, mint az echte szlovák iskola.

Mi tulajdonképpen ajándékot kaptunk Mikolaj minisztbácsitól.

Kaptam egyszer ajándékot én is (többször is kaptam, de ez a bizonyos Mikolaj minisztbácsi cselekedete kapcsán jutott eszembe). Karácsonyra. Könyv volt, az volt a címe, hogy „Háromszázhatvanöt príbehov.” Persze a háromszázhatvanöt számmal volt írva: 365, de az ember magában kiolvassa. A könyv édesanyám újabb kétségbeesett kísérlete volt a szlovák nyelv érdekessé tételére. Akkor már túl voltunk egy kudarcba fulladt próbálkozáson: édesanyám magyar–szlovák szakos tanárnőként ugyanis szerette volna, ha gyermeke nem hoz rá szégyent szlovákórákon, ezért a nap egyik harminc percét kinevezte szlovák félórának, amikor gyakorlás céljából szlovákul beszélünk majd egymással. Ezek voltak azok a félórák, amikor nem szólaltam meg. Néhány nap után édesanyám feladta. A „Háromszázhatvanöt príbehov” már kevésbé volt kényszerítő jellegű, elsősorban azért, mert KÖNYV volt, ráadásul szép illusztrációk voltak benne, amiket később nagy elánnal kopíroztam osztálytársnőim emlékkönyveibe az obligát emlékkönyves korszakban.

De csak a hatodik príbehig jutottunk. Később kezdtem unni, az olvasás-fordítás hosszadalmas volt, segítséget igényelt, nem igazán vált be nálam, aki soha életemben nem olvastam kísérettel.

A szlováktudásom tökéletesítése minden kényszerítés vagy ajándéknak álcázott módszer ellenére abbamaradt.

A szlovák szükséges rossz – gondoltam, egészen addig, amíg örök szerelembe nem estem a futballal, és rá nem jöttem, hogy imádott rimaszombati csapatomról sokkal több információt megtudok a szlovák sportnapilapból, mint az Új Szóból. Akkor éreztem életemben először, hogy hasznát veszem ennek az éveken át a fejembe sulykolt nyelvnek.

Ajándékok helyett ilyen felismerés kellene. Egy ilyen felismerés lehetősége mindenkinek. De minisztbácsiként és minisztnéniként mennyivel egyszerűbb abban bízni, hogy a csillogó csomagolás alól nem érezzük meg az ajándék alternatívoktatás-szagát, mint egy normális (vagy legalább a normálishoz közelítő) ország létrehozásán fáradozni. Pedig annak valószínűleg önszántunkból akarnánk megtanulni a nyelvét.

Schengeni határbontás Ipolyságon - gondolatok

Közéleti blogportálról lévén szó ezen a helyen általában meglátásokat, véleményeket jelentetünk meg ilyen-olyan témában. A körülményekre való tekintettel ezúttal, rendhagyó módon egy szubjektiv elemekkel tűzdelt beszámolóval, gondolatsorozattal jelentkezem.

2007. december 21. a schengeni határnyitásnak köszönhetően olyan történelmi pillanat, melyhez fogható politikai értelemben eddig csak 1989 novembere (vasfüggöny leomlása), az 1998-as szlovákiai parlamenti választások (Mečiar legyőzése), vagy 2004. május elseje (Szlovákia EU-ba való belépése) volt a számomra. Két napja fizikailag is végérvényesen búcsút intettünk az Európa nyugati és keleti felét elválasztó határoknak. Óriási dolog ez mindenki számára, akinek még volt szerencséje belekóstolni a kommunizmusba. A fejekben, lelkekben létező, különböző nézőpontok mezsgyéjén létrejött, és továbbra is meglévő határok ledöntése innentől kezdve már csak önmagunk feladata, mely legalább annyira fontos és nagy kihivás.

Külön örömöt jelentett, hogy ezt a történelmi pillanatot a szülővárosomban, Ipolyságon élhettem át, egy felettébb nivós szakmai konferenciának köszönhetően. Egy olyan rendezvényre került ott sor, amellyel hosszú idő után közéleti mércével mérve ez a kis, sokat próbált határmenti magyar város szimbolikus értelemben véve újra felkerült Szlovákia térképére. Mégpedig csupa nagybetűvel. A meghivott vendégek, név szerint Fedor Gál, Szigeti László, Ján Čarnogurský, Grendel Lajos, Martin Bútora, Csáky Pál, Grigorij Mesežnikov, Hunčík Péter, Štefan Hríb, Simon Attila, Martin Mojžiš, Petőcz Kálmán, Štefan Šutaj, Fritz Pál, Fero Guldan, Csepeli György, Roman Kvasnica (Malina Hedvig ügyvédje) és sokan mások, a délután folyamán egymásnak adták a kilincset a városháza szinháztermében.

A felettébb nivós névsor, a felsorakozott egyházi méltóságok sora, a helyi értelmiség, diákok, és a környékből összesereglett érdeklődő hallgatóság olyan egyszeri és megismételhetetlen légkört teremtettek, mely büszkeséggel töltötte el ennek a blognak az iróját is. Egy pillanatra újra átélhettem ´89 novemberének eufóriáját, egy délutánra újra beleszagolhattam abba a légkörbe, amely az akkori rendszerváltók asztalát valószinűleg körüllengte. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a bársonyos forradalom ezzel tetőződött be, Ipolyságon ráadásul ugyanazon személyek jelenlétében, mint anno, azon a novemberi napon. Ez a tény csak még hitelesebbé tette az egész rendezvényt, amiért ezúton is köszönet mindenkinek. December 20-án, a kelet és nyugat közötti határok eltűnését megelőző napon jó volt újra Ipolyságon lenni, még ha csak egy napra is. Sok ehhez hasonló rendezvényre volna még szükség a térségben, hogy a korunkra annyira jellemző középszerűségből, helyenkénti igénytelenségből, kilátástalanságból, jövőkép nélküliségből végre el tudjunk mozdulni,mindehhez municiót is gyűjtve.

Nehezen lehetett volna hitelesebb szimbolikát találni annál, mint amikor az 1989-es rendszerváltást levezénylő, a mostani határnyitás alapjait megalapozó Közéleti Elit értékelhette saját munkájának gyümölcsét, a szögesdrót lebontását követő kinálkozó lehetőségeket, és a fennálló mai társadalmi miliőt. Napjaink politikai reprezentációnak mindez egy nagy kihivás is egyben. Hisz ne feledjük, 1989-ben az akkori disszidensek ill. ellenzék egyfajta természetes kiválasztódással tudott minőséget és rendszerváltást produkálni, mégha helyenként kötött pulóverben, borotválatlanul és fésületlenül, de mégis. Akkor még nem az volt a lényeg. Nekik, még ma, 18 évvel a novemberi események után is nevük, szavuk, és elfogadható mértékű hitelük van. Az akkori frontvonal tagjai szinte kivétel nélkül (egy ilyen kivétel pl. Ján Budaj) meghatározó tényezői napjainknak. Többségük pedig - elég ha csak a fenti nevekre pillantunk - azóta is a közgondolkodás etalonjai közé tartozik. Feltehető ezekután a kérdés, vajon hol lesz a mostani szellemi, politikai elit 18 év múlva?

A schengeni övezetbe való belépéssel több kérdés is megfogalmazódott ennek a blognak az irójának a fejében: vajon hol tart ma Szlovákia, hol tart a felvidéki magyarság most, 2007-ben? A határok légiessé válásával vajon megismételhető-e ugyanez az esemény a fejekben, lelkekben is? Vajon merre tart a mai politikum akkor, amikor kisközösségi aktivitásokat tönkretevő, vagy az alternativ oktatást esetlegesen újra bevezető jogszabályokat fogad el? Személy szerint attól tartok, hogy az állam és az egyén viszonya a határok eltünésével mitsem változik. Épp ellenkezőleg. Úgy látom, hogy az állam, riadtan, a külső hatások elől épp bezárkózni készül. Ráadásul, a hatalmi praktikák egyfajta újbóli visszatérésének lehetünk tanúi. Csakugyan attól kell ma, 2007 végén reszketnünk, vajon Malina Hedvig után kit vernek meg legközelebb? Tényleg attól fogunk tartani, milyen, az egyéni szabadságot sértő törvénymódositására kerül sor a következő alkalommal? A válasz remélhetőleg nem, ehhez viszont véleményem szerint a kiutat a nyilvánosság mobilizálása, a közöny megszüntetése, az egyéni kurázsi megerősitése jelentheti.

Ha a légiessé vált határokon keresztül Magyarországra tekintünk, a kérdés újra felmerül: vajon hová tartozunk ebben a helyzetben, mi, szlovákiai magyarok, az ottani viszonyokat látva ? Ilyen körülmények között, ebben a megosztottságban vajon lehet szó egyáltalán nemzetegyesitésről beszélni? Tartok tőle, hogy aligha. A nemzet ugyanis egy érzelmileg, nyelvileg, kultúrán keresztül megfogható szerkezet, politikailag viszont korántsem. Az efféle elmélkedést még hosszan lehetne folytatni, de talán majd máskor, az új évben, közösen...

Az éjféli határbontásra összesereglett több száz ember látványa, ahogy az Ipolyság - Parassapuszta határátkelőn önfeledten elénekelte előbb a szlovák, majd a magyar himnuszt, ahogy mosollyal az arcán figyelte a tüzijátékot, ahogy éljenezve átvágta a szimbolikus szalagot és pezsgőt bontott, ahogy beszélgetett szlovák és magyar, optimizmussal töltött el engem. Mintha valami elkezdődött volna... Ne hagyjuk, hogy elhaljon, feladat van elég!

Crystal Palace-West Bromwich Albion
1-1
2007. 12. 01.

Az előzményekről nem sokat. A haver (Ranieri mester) nagy Palace rajongó. Amikor még a nyáron felvetette az ötletet, gondolkodás nélkül válaszoltam neki, aztán még társult hozzánk a későbbiekben egy harmadik személy is. Akkoriban amúgyis Corkba akartam kiugrani egy serre, de nem volt senki annyira őrült, hogy rálehetett volna beszélni (max. a Clayton). A többiek inkább Egerre akartak rábeszélni, vagy Kassára, hogy ismerkedjek inkább a helyi kultúrvilággal :)

Eredetileg az október 29-i Crystal Palace-Watford (0-2) meccs volt betervezve, de jó, hogy nem ezt dobta a gép. Így lett belőle Palace-West Bromwich (1-1). Míg a Watford sokáig vezette az angol másodosztály tabelláját, addig a WBA szorosan mögötte volt Gera Zolival, és a napokban előzte meg őt. Szerencsésnek mondhatjuk a választást, mert a Palace nem kezdte valami rózsásan a bajnokságot. Októberben még a kiesőhelyek egyikén álltak. Akkoriban váltották le az edzőt, és az új irányítása alatt (Neil Warnock) az első két meccset leszámítva 9 meccs óta veretlenek (5-4-0)!!! Vidéki berkekben ilyenre csak annyit mondanak, hogy feltörtek, mint a talajvíz. Dicséret illeti a csatárukat, Clinton Morrisson-t, aki az utolsó 8 meccsen (a hétvégi Crystal Palace-Sheffield Wednesday meccset beszámítva) 7 gólt lőtt!!! Nail Warnockról csak annyit, hogy nem a lágy hangneméről és az emberi lélek tökéletes ismeretéről ismert Angiában. Ha a szövegvilágát fizikai erővé tudná alakítani, akkor már párszor rászámoltak volna Mike Tysonra. A 2-4 évvel ezelőtti Sheffield United szárnyalásában is erősen kivette a részét. Azóta lehet, hogy már párszor operálták a hangszálait. Most volt egy bazi nagy húzása a meccs után. Ugye, van a Sheffieldnek rádiója, ahova a szurkolók szoktak betelefonálni. A vesztes meccs után Neil is betelefonált, mint a Sheffield szurkolója, és kifejezte a véleményét a játékukkal kapcsolatban:) ... Naná, hogy felismerték a hangját:)

Akkor egy kis történelem.... Szombaton, a meccs előtt, tettünk egy lajtos sétát a Hyde parkban, és ráhangolódásként elénekeltük az „Édesanyám kössön kendőt...” kezdetű nótát, amelyet a repülőgépben egyszer már elhúztunk. Két órával a meccs kezdete előtt már a helyszínen voltunk. A haver meglepte magát karácsonyra egy új Crystal Palace pólóval, ami így utólag jó ötletnek bizonyult, mert kedden, visszajövetelünk után, már abban a pólóban akart fényképezkedni mindenegyes kolléganője. Mondtam én mindig neki, hogy inkább kisebb méretet vegyünk, mert az jobban kiemeli a test kontúrjait, de késő bánat. Aztán még egy programfüzetet is akart venni a meccs előtt. Meg is lepődtünk rajta, mondtuk is neki, hogy minek az a programfüzet, gondolod, hogy benne van, mikor lesznek a gólok? De hát itt olyan rendszer van, hogy minden meccsre külön programfüzetet nyomtatnak ki interjúkkal, beszámolókkal, érdekes cikkekkel az összecsapásról. Szóval szórakoztató egy alkotás. A meccs előtt már csak egy egyfontos hasábburgonyát dobtunk be az utcán a többi törzsszurkolóval. Szerencsénk volt, mert ekkor futott be a vendégcsapat fekete luxusbusza snapszerasztalokkal, meg hűtővel a söröknek. A csapat buszát 6-8 szurkolói busz követte.

Selhurst Park. 26 ezres stadion. Telt ház. Szemre 20 ezret számoltunk össze hárman ± 10 emberrel. Már egy órával a kezdés előtt bent voltunk, ott szoroskodtunk egymás mellett három széken, noha üres volt még az egész stadion. A helyjegyünk a második sorba szólt, a felezővonal közelébe két méterre a partvonaltól. Az embernek olyan érzése támadt, mintha egy Besenyő-Kürt meccsen lett volna. Ott legalább jobb kapusteljesítményeket lát az ember, mert a Crystal Palace nem az argentin Speroni kapus bravúrjainak köszönheti a döntetlent, aki a Király Pizsamás Gábor érában csak a cserepadra szorult. Ezt bizonyítja a kapura tartó lövések száma is (8:1 a Palace javára, míg a kapu mellé tartók 2:7). Volt is pár megmozdulása Speroninak, amelyek után ki kellett hívni a mentőket a szívbetegekhez. Mondtam is a tesónak, hogy ez egy nagyon rossz kapus, bár nem ezekkel a szavakkal.

Visszatérve egy kicsit az időben, a meccs kezdete előtt 10 perccel még kiugrottam dobni a csibéket. Visszafele jövet a folyosón megláttam egy kilo embert söröspohárral a kezében. Csak egy szempillantás volt és már ott ültem a két haver között a nézőtéren a habos nedűvel. Fel sem tűnt, hogy a 20 ezer emberből rajtam kívül senki sem sörözik. Amúgy a haver tudta, hogy tilos alkoholizálni a nézőtéren, nézett is, hogyan csúszhattam át csodával határos módon az ellenőrzési pontokon, de egy szót sem szólt. Én meg honnan tudhattam volna? Pozsonyban nincsenek szórólapok, hogy tolis alkoholizálni az angol stadionokban. Amúgyis mindig csapolt sörrel nézem a meccseket. Szerintem ez az angol stadionokban az utóbbi 3 évben csak nekem sikerült:) Gondolom néztek is az angolok, hogy ki ez a csávó, hogy ekkora protekciója van, és nyugodtan serezgethet bent a stadionban. Ezt a tiltást csak akkor tudtam meg, amikor a második felidő előtt akartam behozni még egy sört a havernak. De az már nem sikerült. Habár ekkor is átcsúsztam a bejáraton, de utánam jöttek a biztonságiak. Tettettem a hülyét. Nem esett nehezemre. Aztán hátra léptem pár métert és a válluk felett kezdtem el nézni a meccset serespohárral a kezemben. De nem ismertek kegyelmet. Hiába néztem rájuk angyali szemekkel, hogy nem maradhatok-e ott, a vége az lett, hogy kitessékeltek a folyosóra. Meg kellett eresztenem egy külföldi hívást a havernak, hogy jöjjön ki a söréért, mert nem akarom leexelni.

A West Bromwich mindjárt az első helyzetét gólra váltotta, és az ötödik percben egy baloldalról tartó beívelést fejeltek a hálóba. Másnap az újságokból meg is tudtuk, hogy öngól volt. Mondom a tesónak, ebből debakel lesz. A vendégek argentin középpályását, Teixerát, öröm volt nézni. Úgy ment el a hazaiak mellett, ahogy akart. A Palace hátvédjei mintha traktoron ültek volna, és szántottak volna közben. Ekkor még engemet is jobban lekötött a pompom lányok teljesítménye, mint az övéké. Gerához ritkán került a labda, de ha nála volt, akkor életveszély volt minden mozzanata. Egyből helyzetbe hozta a társait. A WBA előretolt cseh csatáróriása Roman Bednár is hozta a formáját. Érdekes módon a Crystal Palace is hasonló felállásban játszik, és az ő csapatukban is egy hatalmas játékos van elöl (Jamie Scowcroft), akinek a dolga a labdák lefejelgetése. Mellette van a gyors Morrisson, akinek köszönhetően a 20. percben ki is egyenlítettek a Palace futballistái egy szépségdíjas félfordulatú ollózással. Innentől a hazaiak játéka egy kicsit feljavult, de az első félidőben minden kétséget kizáróan a WBA volt a jobb. Lőttek is egy hatalmas kapufát. Mi olyan 1:3–ra, 1:4-re tippeltük a végeredményt. Látszott a csapaton, hogy nem ok nélkül vezeti a tabellát.

Aztán a második félidőben minden megváltozott. A Palace nagyon összeszedte magát, aminek köszönhetően meg is jött a nézők hangja. Nagyobbnál nagyobb helyzeteket hagyott ki. A WBA argentin középpályása, akit az első félidőben még a meccs emberének tippeltünk volna, beleveszett a mezőnybe. Kiegyenlített meccs lett, hatalmas irammal a kezdetektől fogva. Helyzet az egyik felén, védés, majd rögtön a másik kapunál a labda. Szóval öröm a nézőnek. Tíz perccel a vége előtt megnőtt a WBA játékosok koncentrációja a hazaiak 16-osában. De nem sikerült berúgniuk. Nekünk sem. A 3 fontos kis sör maximálisan oldotta a szomjunkat. Maradt a sivár 1-1 (a végeredményt és a sörök számát is tekintve), de asszem ezzel mindenki elégedett lehetett.

Amikor már a segítség sem kell...

Ki tud hozni a sodromból, amikor külföldi ismerőseimtől, vagy akár a sajtóból is értesülök arról, hogy nem tudunk élni azzal a lehetőséggel, amikor a teletömött zsebű nyugati polgárok kis hazánkba érkeznek elkölteni ropogós euró-, dollár- és egyéb bankóikat. Egyszerűen nem értik, hogy ha valamit venni szeretnének, valamilyen szolgáltatást ki szeretnének használni, gyakran akadályba ütköznek. Hogy miért nem tudnak zárás előtt pár perccel még egy sört kapni, miért nem nyitja ki nekik valaki a falusi múzeum ajtaját szünnapon is, stb. "Felfoghatatlan, hogy kínáljuk a pénzünk és nem kell!". Eddig is meg voltam győződve róla, hogy a mentalitással van a gond, mai tapasztalatom fényében ezt a nézetemet meg kell hogy erősítsem, és kijelentenem hogy ez még a jobbik eset, hisz csak pénz van kockán és egy kis keserű szájíz a turiszt szájában.

Amikor viszont már valaki kér tőlünk valamit, mi úgy döntünk, hogy adunk, és erre sincs befogadóképesség, akkor már tényleg nagy baj van a hozzáállásunkkal - akinek nem inge ne vegye magára...

Egy tegnapelőtti SME cikk hatására spontánul úgy döntöttem, karácsony közeledtével le kell tennem az asztalra valami önzetlen jótettet, ezért eleget téve az újság honlapján megjelent cikknek, elmentem vért adni a pozsonyi Prímás palotába. Mivel egy barátnőmmel már megegyeztem korábban, hogy együtt ebédelünk és mivel a véradás délelőtt 8 és 12 között volt meghirdetve, jótettemet meg akartam orbánosan duplázni és vittem még egy embert.

11.30-kor értünk be a terem ajtaján, amikor büszke arccal közöltük a szolgálatot teljesítő hölggyel, hogy vért adni jöttünk. A legnagyobb meglepetésemre a válasz az volt - a véradást végző nővérkével való konzultáció után - hogy hát, az az igazság, hogy már ők elpakolták a szerszámokat. Jogos önvédelem gyanánt igazam teljes tudatában megemlítettem nekik, hogy 12-ig volt a dolog meghirdetve. "Igen, de az előbb nem volt mit csinálnunk, ezért összepakoltunk, és különben is már 7-től itt vagyunk. Tessék elmenni pl. a ruzsinovi kórházba, ott is lehet vért adni."

Igen, tudom. Ott is lehet. De akkor ez a kampány fölösleges volt. Elég lett volna egy olyan kampányt megszervezni, hogy tessék elmenni vért adni, ekkor és ekkor, ide és ide. Ha viszont már a hegy jött Mohamedhez, kutya kötelességük lett volna a maximumot kihozni a rendezvényből. Még ha a bejáratból jönnek vissza a kedvünkért, akkor is, nem még úgy, hogy időben mentünk. Ez az én nézőpontom. A másik az, hogy aki akar, megtalálja a módját a véradásnak. És aki akar, elmegy bárhová megtenni. Ez is teljesen jogos nézőpont. De szerintem az enyém is.

Helyzetjelentés Brünnből

November 26-ika kellemes esteként íródik be az emlékezetembe. Nemcsak azért, mert végre alkalmam volt frissen csapolt búzasörrel megörvendeztetni magamat, hanem egy kellemes régtől vágyott gyertyafényes estét is eltölthettem régi és új kafedikos ismerőseimmel is. Az egyetlen szomorúsága a dolognak Brünn és Pozsony távolságában keresendő, amely azt a szomorú jövőképet vetíti előre, hogy a legközelebbi találkozásra bizony várni fog kelleni.

Mint többnyire lenni szokott, most is ötvöztük a kellemeset a hasznossal. Ez alkalommal a nemrég alakult Vox Juventae polgári társulás egyik pályázati kiírásának propagálasa végett kerestük fel a morva fővárost harmadmagammal. A körképes blogírók közül rajtam kívül ”nyomkereső” (K.Zs.) és „rigi” (V.N) tette ki a hármasfogat gerincét.

Cseppet meglepődtek a fiúk, hogy milyen problémamentesen ponyváztuk le a szekeret az istállóban, mintha koalíciós szálak húzták volna a történéseket. Noha a navigálásban eléggé hátráltató szereppel bírt a hátsó ülésről párolgó német vörösbor kivonata. A szekér leponyvázása után pár percre rá meg is érkezett a brünni összekötő kapocsunk (M.Á.), akinek csodálatos helyismerő és gondolatolvasó képességének köszönhetően meg is találtuk azt a helyet, amelyet álmainkban szoktunk látni. Az első búzasört a második követte, amely egy eredményes és sikeres együttműködés jövőképét vetítette előre.

A találkozóra a Kafedik törzshelyén, a magyar intézet pincehelységében került sör. A gyertyafényes hangulat és a kellemes forraltbor csak fokozta a családias légkör állapotát. Mivel én többnyire a forraltbor ízlelgetésével és szemeim pihentetésével voltam elfoglalva, asszem így utólag visszatekintve elég nagy reakciót és érdeklődést váltott ki a Vox Juventae pályázati kiírása, amely érdeklődését tekintve remélem nem lohad le a kezdeti állapotban, és kézzelfogható ötletekben és írásokban is majd megmutatkozik.

A hivatalos program után, amely egy cseppet elhúzódott, lévén annak, hogy a forralt bor készítésekor cseppet túldimenzionálták a fogyasztásunkat a hazaiak, és nem kalkulálták bele, hogy a 3 érkező közül az egyik a söfőr lehetett, egy faintos füstös kocsmában kötöttünk ki, ahol még szerencsénk volt elkapni Ibrahimovic gólját a Fenerbahce kapujába. A hivatalos szövegvilágot felváltották az akváriumos gyíkokról folytatott mélyenszántó eszmei gondolatok, és a kivilágított kocsmában végre alkalmunk volt egymást is megismerni. Ekkor jöttem rá, hogy egy „falubeli” is van a társaságban, és a többiekkel is már találkoztam valamikor:)

Summa summárum: a Kafedik az egy faintos klub faintos emberekkel, nem is beszélve a brünni sörök magas színvonaláról, amelyek minden ínyencnek külön örömet szereznek és felérnek egy jólsikerült gyónással.

Kormányt Kritizálni Kúl

A változás szaga érződik Magyarországon. Nem az a hangulat, mint mondjuk az előző választások előtt, ahol hiába ment a "hazuggyurcsány", az ember mégiscsak érezte, hogy jobboldalról óriási pofára huppanás lesz a vége. A kormánnyal való elégedetlenség egyszerűen benne van a levegőben. Na jó, a blogoszférában. Eljutottunk odáig, hogy a hivatalban levő miniszterelnököt már nem a régi jó arcukat és hitelességüket vesztett médiumok kritizálják, hanem... kúl emberek, a szó szoros értelmében. Elhallgatás helyett divat lett a szívatás.

A Magyar Nemzet nem kúl, sőt szalonképtelenül jobboldali. A kurucinfó nem kúl, sőt, fasiszta és lehet mitől rettegni. A Reakció szabadgondolkodó de kétségtelenül jobbos szerkesztőgárdája ugyanakkor rettentően divatos, csakúgy, mint a mondjuk a Konzervatórium. Az index és az origó szintén előszeretettel nyomoz utána a kormány számára kényelmetlen ügyeknek, a lejárt hitelességű médiaszereplők (Heti Hetes, Napkelte-gárda) pedig már sokkal inkább a gúny, mint az elismerés tárgyát képezik, még a rettegett és dícsért TótaWé is szépen lassan progresszívből reakciós lesz a maga sajátos nézeteivel. Öt év kellett ahhoz, hogy a média rájöjjön, nem feltétlenül az orbánozás a lét értelme (attól függetlenül, hogy a nemzet Viktora előszeretettel vette körül magát leginkább csak kommunikációs fekete lyukként jellemezhető segítőkkel. hiba).

A jelenlegi magyar kormány bukását az hozza el, hogy a fiatal, magát liberálisnak valló városi értelmiségi réteg számára ismét kúl lett kritizálni - keresni a konfliktusokat, rámutatni a hibákra. A stratégiai hibákat vétő, arcot vesztő SZDSZ csak egy nagyon eredeti húzással tudná ismét mozgósítani a szavazóit, márpedig úgy tűnik, hogy mindössze egyetlen reformot tudnak a választók felé rendesen lekommunikálni. Az pedig az egészségügyi reform, újabb ok a párt kúl fenékbe rugdosására. Öt százalék mínusz a bal oldali versenyzőnek. Kíváncsian várom a kormány eredeti válaszát a modern idők kihívásaira, mondjuk Orbán Viktor családját náci egyenruhában lefotózva.

A harmadik legidegesítőbb kérdés

A stabilan listavezető „magyarországi ismerős: Te hol tanultál meg ilyen jól magyarul?" és az ezt szorosan követő „szlovák ismerős: Ti tényleg mindig magyarul beszéltek? Otthon is?" mögött méltán szerezte meg a legidegesítőbb kérdések közötti dicső harmadik helyet a következő szösszenet.

Helyszín: Érsekújvár. Főszereplők: hatvan felé közeledő, éppen nyereményt átvevő vasutas és éppen nyereményt átadó szerény személyem. Néma mellékszereplők: a vasutas felesége, a vasutas lánya és a vasutas megabébi-unokája. Vasutas bácsi büszke, hogy bejárta egész Szlovákiát (sőt anno Kassán húsz koronáért vett egy zsebatlaszt), és kíváncsiskodik:

– Maga hova valósi? Rimaszombati? Ott élnek magyarok????

Váltsuk le az ellenzéket!

Valószínűleg megbotránkozással vegyes kétkedést kelt a cím nem egy olvasóban, pláne akkor, amikor koalíciós válságról harsog a sajtó. Pedig a téma pont az ilyen pillanatokban aktuális, amikor meginog a hatalmat gyakorló társaság alatt a bársonyszék. Bár esetünkben nem csak ilyenkor.

Az utóbbi hónapokban több józanul gondolkodó választópolgár szívesen leváltotta volna már párszor a Fico vezette kormányt. Az utóbbi napokban pedig már dörzsölni is kezdte a kezét a koalícióban mutatkozó válság egyre élesedő jeleit látva. A kását természetesen ezúttal sem eszik olyan forrón, ám a Robert Fico mielőbbi távozását remélők s vizionálók táborában egy alapvető kérdésnek el kellene hangoznia. Egy kérdésnek, mely meg kell, hogy előzze a kormány leváltását, s amelyre első hallásra meghökkentő választ kaphatunk. Ki váltja majd fel a most regnáló társaságot, ha távoznia kell? Pontosabban: ki tudja felváltani ezt a felállást?

A kérdés első látásra megdöbbentően naiv és megválaszolása egyszerűnek tűnik: az ellenzék. Hiszen ez a dolga. De melyik ellenzék? Akármennyire is fáj valakinek – s akármennyire is erős kilátástalanságot von maga után a felismerés –, be kell látni: a jelenlegi ellenzék amortizálódott. A Fico kormány ellenzéke enervált, későn reagáló, belső vitáktól terhes csapata már megharcolta a maga forradalmát tíz évvel ezelőtt, kormányzott egy jót – amiért köszönet jár neki –, de egy újabb csatára már fogatlan. A vele kapcsolatban az előbb felsorolt jelzők pedig nem múló betegségek, hanem a kiégettség s idejétmúltság tünetei.

Olybá tűnik, Szlovákiában már csak így járja, hogy a társadalom progresszívabb részének minden tíz évben meg kell vívnia a maga harcát. ‘89 eszerint nem az utolsó csata, csak a küzdelmek kezdete volt. Egy társadalmi „háborúé“, amely talán a következő harc után véget ér. Habár óvatosságra kell, hogy intsen, hogy legutóbb, 1998-ban is ezt hittük.

1989-ben egy társaság kivívta a szabadságot és a demokráciát. Akkor úgy tűnt, jönnek a szebb idők. Csak pár év kellett ahhoz, hogy egyre több ember számára váljon nyilvánvalóvá, a kommunizmus eltűnésével, ám annak szellemi örökségének romjain egy újabb izmus nőtt ki. A mečiarizmust 1998-ban nagy harcok árán sikerült legyőzni s fokozatosan a demokrácia után megteremteni az egészséges gazdasági fejlődés alapjait is és integrálni országunkat az európai és transzatlanti struktúrákba. Úgy néz ki, a következő évek egy újabb harcról fognak szólni, amelyet a posztkommunizmus és mečiarizmus romjain építkező új izmussal kell majd megvívni. A vezér után nevezhetjük ezt akár ficoizmusnak is, de a név itt nem oszt, nem szoroz.

Ehhez a politikai harchoz viszont egy új csapatnak kell érkeznie. Ugyanúgy, ahogy a bársonyos forradalmat sem a 68-asok nyerték meg, és ‘98 harcát sem a 89-es elitgárda. 1989-ben Dubčeket már csak múzeumi relikviaként, tiszteletből mutogatták, mint egy korábbi időszak merész (?) alakját. Ő már nem döntött. 1998-ban sem az egykori rendszerváltó társaság győzte le Mečiart és holdudvarát, hanem az új hullám. Nem Čarnogurský és a régi VPN-es alakzat volt a nyerő, hanem az agilis, politikailag még viszonylag zöldfülűnek számító Dzurinda körül formálódó társaság. Az a társaság, melyben mind konzervatív (Palko, Fígeľ, Hrušovský), mind liberális (Mikloš, stb.) oldalról friss, életerős politikusok jelentek meg, akiknek akkor még lehetett hinni. Akik új víziókkal jöttek. Akik füle mögött nem volt margarin. Mostanra ez a generáció kifulladt, részben hiteltelenné vált. Fico és a körülötte formálódó politikailag szűz titánok csapata (Maďarič, Kaliňák, stb.) pedig úgy hengerli át az ellenzék egykori nagyágyúit, mint anno a robusztus és ütőképes Mečiar tette ezt a 90-es évek elején és közepén a rendszerváltó nemzedékkel.

Ugyanúgy, ahogy Dubček és reformátorai nem tudták volna 89-ben megdönteni a kommunizmust, úgy 98-ban sem tudott volna Fedor Gál, Ján Langoš vagy Ján Čarnogurský Mečiar felett diadalmaskodni. Ezért vizionálhatjuk nyugodtan, hogy 2010 tájékán sem fog tudni a 98-as nemzedék egy újabb győzelmet bevinni. Ezzel a ténnyel meg kell barátkoznunk. Illetve, elsősorban a magukat most még mindig egyedüli alternatívának érző ellenzéki élpolitikusoknak kellene ezen erősen elgondolkodniuk. Ha elfogadjuk e gondolatmenetet, akkor már csak az a kérdés: akkor ki vált majd? Hát… ez azt hiszem még egy ideig kérdés marad. Sajnos.

Nagytakarítás után

Nos, megkaptuk a választ tegnapi kérdésünkre. (Tudjá(to)k: hogy ki fogja bekapni.) Nem tartott sokáig. Az a győztes, aki Mikuláš Dzurindára tippelt.

Mečiar belesomolygott ma délelőtt a képernyőkbe, megsimogatta az újságírók buksiját, majd elmagyarázta, valójában kommunikációs zavarok voltak csak a napokban, semmi több. Mi szeretjük egymást, minden rendben van, a vonat megy tovább. Ezt nem sokkal később a kormányfő is alátámasztotta, Slota pedig már csak annyit tett hozzá, hogy valójában sohasem volt szó koalíciós válságról, csak megnövekedett feszültségről. Dzurindának ez persze nem volt elég, ő ma is tovább verte képletesen szólva az asztalt és követelőzött. Pedig ez a hajó már elúszott.

Vége a vitának s az első bordel utáni közvélemény-kutatások eredményeire még várnunk kell. Az szerintem viszont már most borítékolható, hogy Fico pozíciója nem gyengült meg, sőt, ő csak nyerhetett ezzel az üggyel. Az ellenzék pedig rághatja a kefét, hogy a „francba is, pedig most olyan közel volt a lehetőség“. De milyen lehetőség is, kérem szépen? A kormány bukásának lehetősége? És akkor mi lett volna tovább? Vagy az előrehozott választások lehetősége? És az kinek lett volna jó? Merthogy nem az ellenzéknek, az holtbiztos. Az ellenzék feladata az lett volna, hogy érthetően rámutasson a bitangságokra, konzisztens véleményt formáljon és végig ugyanazt harsogja. Ilyenkor ugyanis mindig mindenki többet foglalkozik a kormánnyal és pártjaival, mint holmi ellenzékiekkel. Ehelyett az ellen szinte minden nap mást követelt, néha logikátlan sorrendben, minden pártja mást bökkentett az éterbe, és az elmúlt napok újra megmutatták, amint megnyílik a kormányzati nagyfazék fedele, nyomban sürgelődni kezdenek az elvhű ellenzékiek is. Fico pajtás tehát nem csak a HZDS, de az ellenparti menüjében is válogathat. Szomorú kép. Lehangoló, ha belegondolunk, ennek az enervált ellenzéknek kellene megmentenie Ficotól ezt az országot, politikailag ők a mi reménységünk. A normálisabban gondolkodó választópolgárok reménységei. Hát… nem túl kecsegtető perspektíva.

Ki fogja bekapni?

Most már senki sem tudja, ki mit gondol, mit akar, mit nem akar. Ebben a pillanatban úgy tűnik, itt a bolondokháza. Pedig mégsem. Nem bolondokháza, csak „mindenki kormányozni szeretne“-helyzet. Mert ha ugye bordel van, akkor abból mindenki szereti kihozni a maximumot .

Mečiar forrong és szurdos. Pedig a legtöbbet ő veszthet az ügyleten. Odamond a Smernek, fogja magát és elmegy a koalíciós tanácsról és arról letyefetyél, hogy ki akarják őt tolni a vályú mellől. Ha ki akarna ugrani a partiból, az elmúlt napokban már ezerszer megtehette volna. Mégsem tette. Tehát nem akar. Vagy nem akar magától elmenni.

Fico mérges mindenkire – másrészt ő már ilyennek született. Odamond Vladonak, odamond Dzurindának. Ha összedől a szerkezet, ő profitálhat belőle a legtöbbet. Vele felesleges többet foglalkozni.

Az SNS csöndben megbújik. Számára ez a koalíció a legideálisabb, amiben valaha is részt vett s vehetett. Nem csoda, hogy Slota be van szarva, nehogy befuccsoljon a cég. S közben nyugtat ezerrel – gyerekek, minden rendben lesz, minden megy tovább, ahogy idáig. Megy egy frászt…

Az ellenzék meg hőbörög, mindenkire mindenféle csúnyát mond, de nagyon jól tudja, hogy óvatosan kell ugrálni. Addig, míg a politikai józanság lánca elér. Az esetleges előrehozott választások egy sor jelenlegi ellenzéki politikus karrierjét temethetik be végérvényesen.

Az SDKÚ nem sakkozhat sokat. Pechjére az ő főellensége a legnagyobb kormánypárt. Ő tehát nem válthat fel ott egy kicsit sem. Az MKP szintén nem álmodhat igen édeseket, lévén a HZDS szénája áll ki, nem pedig az SNS-é. Slota pedig Fico leghűségesebb bajtársa, ha tehát Mečiarékat kiebrudalják – vagy kiebrudalódnak, kiebrudalják magukat –, Csákyék kormánytagságához még az SNS-t is az árokba kellene lökni. Ez meg már azért talán több mint sci-fi.

Látszólag a legjobb pozícióban a KDH áll. Parlamenti suska-muskák szerint tárgyalgatnak is rendesen Ficoékkal. Ha minden igaz, inkább a Palko fémjelezte szárny repülne be leginkább a HZDS megüresedett helyére, de kérdéses, hogy Ficonak mennyire kellenek szárnyak és combok s mennyire egész pártok. Emellett tegyük hozzá, hogy Slota is inkább a jellegtelen Hrušovskýékkal nagyobb haver s inkább a Palko oldal szokta rugdosgatni Ficoékat is a kereszténydemokraták irányából. Másrészt, ha az egész KDH nem akarná felváltani az esetleg távozó HZDS-t, akkor elméletileg még mindig elég a Palko-vezette renitens alakzat, kiegészülve egy-két Mikuš-típusú HZDS-es motorossal. Ez a variáció viszont feltételezhetően nem lenne Fico ínyére, mert így aztán tényleg teljes joggal aggathatnák rá, hogy mindenféle pártpartizánok segédcsapatának segítségével kormányoz.

Szóval nehéz most olvasni. Nehéz eldönteni, ki blöfföl, ki marháskodik. Ki mit gondol komolyan, ki idegeskedik valóban. Ki van beszarva, ki lesz leszarva. Hamarosan kiderül. A reklám után visszatérünk.

Paška, cicik, közélet

Megkapta a nép, amit kellett. A HZDS hétfőn benyomta a gombot (megszavazta a mutyi házelnök visszahívásának programját), ködösített egy kicsit, majd ma délben fütyült az ügyre. Azaz behúzta a farkincáját – már ami még maradt belőle – és nyüszítések nélkül de facto életben hagyta a koalíciót. A koalíciót, mely számára életbevágóan fontos. Paška természetesen nem ezt érdemelte volna, ám ez a betyárbecsület, s a mostani koalíció akármelyik pártjának akármelyik képviselőjétől elvszerűséget elvárni ovis szintű naivitással ér fel.

Pedig kár. Kár, hogy most jött, így jött. Nem mintha máskor nagyobb esély lett volna a házelnök visszahívására, de legalább jobban rá lehetett volna mutatni az okokra. Artikuláltan elmagyarázni, hogy ilyet nem szokás csinálni. Demokáréban legalábbis nem. Mert nálunk papíron most az van. (Nagyrészt még a gyakorlatban is.) Így viszont az egész hacacáré csak egy ellenzéki truccakciónak nézett ki a mezei választó szemében, amihez ha bosszút akart volna állni, csatlakozhatott volna Mečiar pártja is. Azt, hogy ezt miért nem tette, már kifejtettük korábban, túltárgyalni fölösleges. Az ellenzék trutyiskodása viszont komoly téma kell még, hogy legyen a társadalmi diskurzusban.

Az objektív tényezőket nézve – eltekintve az időzítéstől és a helyzettől –, Paška visszahívásával kapcsolatban az egyik fő problémát az jelenteti, hogy a közt az ilyen „lényegtelen“ dolgok általában nem érdeklik. A Nový časból tájékozódó átlagember nem fog ilyen „apróság“ miatt infarktust kapni. Ha nem arról szól a hír, mennyivel nőnek az árak, Paris Hiltonkánk kinek mutatta meg a seggét vagy kit dobtak ki a Superstárból, a zember fütyül rá. Politikailag nagyon vájt fülűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki felháborodjon egy ilyen alkotmányos arcátlanságon. A zemberek nagy részét nem érdekli a politikai upgrade, ami valójában nem is upgrade, hanem a társadalom egészséges működése alapjainak ismerete és tiszteletben tartása. Amíg a zemberek hétköznapi preferenciái a kilógó mellbimbó – árak – katasztrófák – választások – közélet csökkenő sorrendjében írhatók le, addig a társadalom jelene és jövője számára lényeges események értékrendje pont ellentett irányban mozog. Míg tehát a köz alkotmányos és rendeltetésszerű működése szempontjából életbevágóan fontos, hogy a tisztelt ház elnöke betartsa a törvényeket (márpedig a képviselők által elfogadott jogi norma „átjavítgatása“ grandiózus alaphiba), addig a zemberek nagy része számára ez egy harmadlagos probléma, amin fölösleges locsogni, pláne amikor Martin Konrád épp kiesett a Superstárból. S különben is, nem volt ő meleg? Mit fog csinálni szegény? Van már nője? Vagy pasija? Csupa fontos, még megválaszolatlan kérdés…

Paška a helyén maradt - végeredmény

Ma (kedd) röviddel 12.00 után került sor egy teljes napi vitát követően a Szlovák Parlament elnökének visszahivásáról szóló titkos szavazásra. A szavazócédulát 111 képviselő vette át a 150-ből. Az eredmény egyértelmű és világos:

59 szavazat Paška leváltására, 3 ellene, 3-an tartózkodtak, 46-an pedig nem szavaztak. A házelnök tehát maradt.

A számok nagyban alátámasztják a tegnapi bejegyzésemben előre vetitetteket: a HZDS saját léte érdekében, ahogy várható volt, nem kockáztat, a koalició igy egy emberként elutasitotta Paška visszahivását. Az ellenzék ellenben magyarázkodhat, hová tűnt 6 illetve 5 szavazat (a volt KDH-s Gabura képviselőt leszámitva) a soraiból. Paradox egy helyzet, az biztos. "Egységes" koalició, és megosztott ellenzék. Ennyi, amire a rendkivüli ülés után fény derült. 1-2 tippem talán még volna is, merre kéne keresgélni a hiányzó szavazatokat...

Ami Vladimir Mečiart illeti, teljesen megaláztatva, ezekben a percekben is menekül a parlament folyosóin az újságirói kérdések elől. Zdenka Kramplová, a HZDS eddigi parlamenti képviselőjének és pártigazgatójának új földművelésügyi miniszterré való mai kinevezésével ellenben már el is kezdődött a pénzszerzés időszaka a következő választásokra. Az új minisztert akár nevezhetnénk Vladonak is, olyan mindegy.

Kramplováról annyit, hogy Mečiar volt külügyminisztere volt az utolsó időszakban, aki az 1998-as kormányváltás után önkényesen kint ragadt egy ideig Kanadában, alig lehetett őt hazacsalogatni és megszabaditani a diplomata útlevelétől :) Államalapitó Vladonk egyik nagy kedvence, akit, utánna szabadon, csak "szivós körtécske-ként (hruštička húževnatá) " ismer a honi közvélemény. Állitólag Bulgáriában végzett diplomás mezőgazdász, dehát ilyen alapon én is lehetnék akár a Jegybank elnöke is. Bloggerként mindenesetre dörzsölhetjük a tenyerünket, nem fogunk unatkozni au előttünk álló időszakban, annyi szent!

Paška marad a helyén - okok és összefüggések

Ma délután (hétfő) 14.00 órától kezdődik a Szlovák Parlament rendivüli ülése, melynek egyetlen napirendi pontja Pavol Paška házelnök visszahivása. Az ok, amely miatt az ülés eredetileg össze lett hiva, ugyan már rég nem érdekel senkit, mégis egy nagyon fontos taktikai játéknak lehetünk ma szemtanúi, mely sok mindent előrevetithet. Köszönhetően Miroslav Jureňa, földművelésügyi miniszter leváltásának.

Bejegyzésemben kisérletet teszek a jövőbe látásra, és nem egész 2 órával az ülés kezdete előtt megpróbálom felvázolni a mai nap várható lefolyását, némi magyarázattal is megtoldva azt. Kissé kockázatos dolog egy hosszú távon gondolkozó bloggertől, dehát dupla vagy semmi :) Szeretem a kihivásokat!

Kezdjük az elején, szinte majdnem biztosra vehető, hogy Pavol Paška a mai ülést követően is a helyén marad, a szavazás mikéntje viszont annál érdekesebbnek igérkezik. Véleményem szerint a SMER nagy része (akár az egész klub) a titkos szavazáson érvénytelen szavazatot ad majd le. Biztosra akarnak ugyanis menni, és ez egy jó módja annak, hogy megtudják, mennyire egységes a HZDS frakció, ill. hány képviselője a HZDS-nek tartja magát ahhoz a valószinűsithető titkos megállapodáshoz, mellyel Robert Fico kormányfő már jó előre biztositotta magának a parlamenti többséghez szükséges legalább 76 szavazatot. Még Jureňa leváltása előtt.

A parlamenti matematikából igy sok minden kikövetkeztethető, még titkos szavazásnál is: az ellenzék úgyis egy emberként Paška leváltására szavaz majd, az SNS úgyis egy emberként ellene, ha a SMER érvénytelent produkál, avagy nem szavaz, igy könnyen kiderülhetnek a HZDS-en belüli állapotok. Ezt viszont Vladimir Mečiar is nagyon jól tudja, igy nem lennék meglepve, ha a HZDS képviselői (önmagukat végképp megaláztatva ily módon) végülis egyöntetűen megtámogatnák Paškát, 1-2 kóbor báránykát leszámitva (pl. maga Vladimir Mečiar).

A magyarázat: a mostani koaliciós állapotok leginkább a pénzgyűjtés időszakaként jellemezhetők, melyből értelemszerűen másfél év után Mečiaréknak egy újabb választáshoz még nincs elegendő. A HZDS, ismerve pártelnökük bossszúállását, csak a megfelelő alkalomra vár, hogy kellő pénzzel a háta mögött, a SMER-t preferenciáiban jól meggyengitve, revansot vegyen koaliciós partnerén egy esetleges előrehozott választásokkal. Ez a banda a múlt héten történtek után többé már nem fog tudni rendesen együttműködni, mivel kódolva van(ak) a konfliktus(ok). Ahogy a Nagy Vlado is emlitette hétvégén, már saját maga sem hiszi azt, hogy ez az egyetlen lehetséges koalició, arról meg végképp nincs meggyőződve, hogy négy évig kibirja. Hozzátenném, hogy nem is fogja, főleg egy olyan ellenzéki politikát folytató párttal a soraiban, mint a HZDS. Jureňa vasárnapi TV-s road show-ja már előre vetitette azt, mi minden várható. Aki nézte, láthatta, hogy támadott szinte minden Smeres minisztert (Kašický, Tomanová, Kaliňák) aki élt és mozgott. És ez az ember lesz hamarosan a parlament alelnöke.

Kezdődhet hát a puhatolózó tárgyalások, és preferencia növelés időszaka minden pártelnök számára, aki a politikában él és mozog. A következő választások után ugyanis már végérvényesen eltűnnek az eddigi barikádok, és bármilyen hatalmi kombináció előfordulhat.

Hogy ez mennyire felel meg a jelenlegi ellenzéknek, arról kicsit később értekezem.

Búcsú az istállóban

Bár a legjobban mindenkit az érdekel, hogyan tovább, és Tizedes kolléga becsülettel vázolja is nekünk a lehetséges forgatókönyveket és bekövetkezésük esélyeit (itt, itt és itt), azért adjuk meg a végtisztességet a távozó parasztminiszter Jureňának is, és emlékezzünk meg nem mindennapi búcsújáról.

A HZDS-ben kultusza van a búcsúzásnak. Ki felejthetné Vladkó atyánk édes-bús, könnyes-dallamos távozását a kényelmes miniszterelnöki székből? Nem akarjuk azt mondani, hogy a parasztminiszter mindezt überelni tudta volna, mert a helyzet jelentősége jóval elmarad az emlékezetes mečiari búcsúétól, de dramaturgiai érzéke mindenképpen van Jureňának.

Kezdjük a helyszínválasztással. Istálló. Full szimbolikus. Egyrészt ugye a földművelésügyi miniszter kifejezheti szeretetét az állatok iránt, párhuzamokat vonhat ember és állat között, emlegetheti Jézus Krisztust – vagyis az istállónak számtalan pozitív vonatkozása van azok számára, akik szeretik Jureňát. Akik viszont nem, azok frappáns ötleteket kaptak a gyalázásához, ott van mindjárt a szlovák népköltészet egyik remeke, a Horí ti maštal című dalocska, a háttérben békésen majszolgató tehénkék pedig olyan beköpésekre adnak lehetőséget, hogy „Hátul a tehenek, elöl meg a marha.”

Jureňa az utolsó szó jogán expresszív beszédet mondott, néhol hangját felemelve hangsúlyozta ki a lényeges részeket, néhol, szavainak nyomatékot adandó, az asztalra is csapott. Az mondjuk szomorú, hogy a politikusok nagy részét csak lemondásuk pillanata ajándékozza meg morális tisztánlátással, az viszont vigasztaló, hogy legalább akkor ők is észreveszik, hogy valami nincs rendben Fico bácsi kettős mércéjével, Tomanová agymenéseivel vagy épp Kaliňák viselkedésével a Malina Hedvig-ügyben.

Hát igen, ezt is megértük, hogy egy HZDS-es politikus kéri számon Kaliňákon Hedvig ügyét, bár ennek nem érdemes örülni, egy leköszönő politikus feldúlt utolsó beszédének nem sok hatása van az események áramlására.

Jureňa viszont legalább azt elérte, hogy emlékezni fognak a búcsújára. Egy olyan miniszter számára, akiről egy neves szlovák színész, a Heti hetes pozsonyi változatában, a Sedem s r. o.-ban azt mondta, hogy fogalma sincs, ki az (s mondjuk Fico egyeduralma alatt ez nem is csoda, az egyes tárcák vezetőit felesleges név szerint megjegyezni), szép siker már ez is. Fico árnyékában mondhatni a legtöbb, amit ember elérhet.

Hogyan tovább? A sztori vége

Az akol egyben maradt, a karaván lassacskán megy tovább. Amint azt előrevetítettük tegnap és tegnapelőtt, a HZDS elkövette a számára legértelmesebb lépést, s maradt a koalícióban. Első látszatra behúzta a farkát, de aki Vladimír Mečiart ismeri, annak nem lehet kétsége afelől, jönnek még tarka napok...

Forgatókönyv

Ez van. De többet fölösleges is lett volna várni. Akármennyire erős arconcsapás is volt, a HZDS-ben sem ülnek hibbant emberek – számbavették, mit lehet és mit éri meg, s kijött a végeredmény. Mercury óta tudjuk, hogy a shownak mennie kell tovább, véleményem szerint pedig nem is kell majd olyan sokat várni a következő felvonásra.

Erre már hétfőn sor kerülhetne, ám még mielőtt elkezdhettek volna róla gondolkodni HZDS-es körökben, Fico ma alaposan beintett a visszavonulót fújó Mečiar-tábornak: ha hétfőn repül a házelnök, vége a koalíciónak. Az már természetesen más kérdés, hogy a földalap telekmachinációi gyermeki huncutkodások Paška pár héttel ezelőtti alkotmányos pofonjával szemben, de amint azt a parasztminiszter is volt kedves asztalcsapkodós jéerdés beszédében elmondani: a kormányfő nem egyforma mércével mér. Mondjuk rá ennek a felismeréséhez nem kellett a tehénbőgéses színjáték, de az is fontos volt, hogy ezt egy koalíciós falkatag mondja ki hangosan. A miniszterelnök fenyegetése hallatán a HZDS promi tisztviselői siettek is leszögezni, hétfőn nem áll szándékukban az ellenzékkel cinkoskodni. A hazai bordelt ismerve nem lennék meglepve, ha a hétfői szavazás szorosabb lenne a vártnál, de azt nyomban tegyük hozzá – a csoda nem azon a napon fog megtörténni. Paška tehát a helyén marad.

A karaván meg megy tovább, Fico népszerűsége várhatóan megugrik egy kicsit, ám ezzel a nappal vége is a kormányfő kezdeményezőképességének. Idáig ő támadott, most viszont vége a szerepnek. Holnaptól már neki kell magyarázkodnia, például arról, miért nem dobatja ki a földalap elnökét is ugyanolyan vehemenciával, mint a minisztert. Milyen elnök az, aki nem tudja, mi folyik alatta, aki nem tudja, miket készít és írogat alá az ő helyettese. Mire ülnek többségben a Smer jelöltjei az alap igazgató- és felügyelőtanácsában, ha ilyen dolgok megtörténhetnek. Illetve miért ülnek még ott, s fognak is ezután, miért nincsenek ők is visszahíva. Amint pedig előbukkan néhány elfuserált milliárd ügye egy-egy smeres minisztérium háza táján – amiből pedig sok van (értsd smeres minisztériumból és elfuserált milliárdból is) –, megintcsak előjön a kérdés: miért nem dobja ki Fico a bitangságon kapott minisztérium vezetőjét?

De azért ne legyünk naivak. Szlovákiában még egy kormány sem bukott meg zsebre rakott minisztériumi milliárdokért. Fico sem ezért kerül majd a politikai történelem szemétdomjára. A jelen eset egyedül arra volt jó, hogy bemutassa: ez az ember jelenleg mindenkinél erősebb ebben az országban.

Hogyan tovább? upgrade

Tegnapi bejegyzésünkben kicsit benéztünk a parasztminiszter visszahívása körül kialakult botrány hátterébe és belelapoztunk a lehetséges forgatókönyvekbe. A miniszter ma ki lett lőve, magától nem ment el, így a lehetőségek széles tárháza kissé leszűkült. De amennyire nagy Isten állatkertje, annyira sok minden előfordulhat még. Csak nem mindennek van ugyanannyi esélye.

Forgatókönyvek és lehetőségeik

A HZDS döntéshozói ma és holnap összebújnak Rózsahegyen, hogy eldöntsék, merre tovább. Az SNS mindeközben lapul és hallgat. A Mečiar vezette mozgalom történelme legnagyobb megaláztatásán esett túl, ám ha elhirtelenkedik a döntést, könnyen idő előtt a történelem szemétdombjára is kerülhetnek. Tegyük hozzá – ahova valók. Szóval még mindig három út közül dönthetnek. Ha engem kérdeznek, a legnagyobb hülyeséget akkor követik el, ha ellenzékbe vonulnak és elkezdik torpedózni a kormányt (vagyis, már ami maradna belőle ezek után). Amennyiben viszont csak hümmögnek egyet és a cirkusz megy tovább elven a koalíciós szerződésbe nem rúgnak bele és kisvártatva jelölnek egy új minisztert, azzal Fico pártjának és Fico személyének teszik meg a legnagyobb szívességet. Részükről a legfrappánsabb válasz a koalíciós szerződés módosításának a kér(d)ése és egy kis moralizálás lenne. Például ha azt mondanák a kormányfőnek, hogy „elnézést, de Jureňa miatt állítólag eltűnt másfél milliárd, ám a parlament elnöke alkotmányjogi szempontból a legnagyobbat vétett a demokratikus szabályok ellen 89 óta“. (Az más kérdés, hogy ez így nem igaz, mert a legnagyobb parlamenti elnöki alkotmányos jogtiprás Gašparovič Gaulíder képviselőt hazaküldő húzása volt – a jelenleg elnököt figurázó egykori parlamenti főnökbe most szívesen belerúgnának Mečiarék, ám ugyebár akkor autócskázó elnökünk csak a végrehajtó szerepét játszotta el, a kottákat ki más, mint Mečiar papa írta...) Egy ilyen húzással valószínűleg nagyon felbőszítenék a Smert, amely nyomban a koalíciós szerződés megszegéséről beszélne – amelyet viszont ilyen alapon pont Fico szegett meg először a parasztminiszter kukába dobásával. Ezzel a HZDS ugyan átdobná a forró krumplit a legnagyobb kormánypárt udvarára, ám a végeredmény szempontjából szinte mindegy, hogy miért bukik a kormány, ha az Mečiarnak végül szar. Vagy nem?

Az ellenzék pedig rugdos és emeli a tétet. Követel, ám Fico ügyes médiaoffenzívájával félrelökte, így most már csak fut a téma után. Pedig nem muszáj, hogy így legyen és ha ügyes lesz, nem is lesz ez sokáig így. Aktuális követeléseit Fico könnyedén teljesíthetné, de csak azért sem fogja – hogyan is nézne ki, ha az ellenzék által megkomponált zenére táncolna ő, Szlovákia legokosabb miniszterelnöke? Az ellenzék számára továbbra is érvényes, hogy az előrehozott választások egyenlő a vereséggel (2012-ig tartó ellenzékieskedéssel), így paradox módon az ő érdekük a koalíció fennmaradása. Ha engem kérdeznének, azt tanácsolnám nekik, próbálják meg csendben megtámogatni s kihasználni a HZDS által bevitt válaszütéseket (amelyek biztosan jönni fognak), közben pedig rámutogatni, milyen becsületes is az a párt, amely egy korrupt bandával kormányoz nyugodtan tovább. Fico eddig lovon ült, de most vége helyzetelőnyének. Elérte, amit akart. Ugyanakkor viszont magasra tette a lécet, amit jó néhány Smer által jelölt miniszter sem fog tudni mindig átugrani (eddig is bőven voltak rá példa – Tomanová haverjainak dotálása, Jahnátek elkönyvelt fegyvergyáros feketepénzei, Malina Hedvig ügye, stb.). Ezeket a minisztereket aztán sorban vissza lehet hívatni, amint lécet ütnek – s ebben már eséllyel számíthatnak a HZDS támogatására is.

Ez a botrány idáig Fico megerősödéséről szól. És arról, hogy (eddigi) minimális médiakommunikációja ellenére milyen ügyesen használt ki egy olyan helyzetet, amelyből sokkal de sokkal rosszabbul is kijöhetett volna. Holnap újból okosabbak leszünk. Nemcsak az újabb blogbejegyzés miatt – a HZDS ma vagy szombaton dönti el hamleti kérdését. Lenni vagy nem lenni.

Hogyan tovább?

A képlet első látásra egyszerű: a kormányfő harcol, a HZDS próbálja menteni a menthetőt. Az ellenzék fut a téma után. A helyzet viszont nem ilyen egyszerű. Mi várhat ránk?

Robert Fico kormányfő kompromisszumot nem ismerő hozzáállásával azt a látszatot akarja kelteni, hogy ő a botrány kipattanásától a korrupció elleni harc élén áll. A dolgok jobb ismeretéhez viszont tudni kell, hogy Ficonak már hónapokkal ezelőtt is tudomása kellett, hogy legyen a gyanús ügyletekről – ezeket a Sme napilap már nyáron megszellőztette és az ellenzéki politikusok is rámutattak. A kormányfő viszont eddig várt. Ha fel akart volna háborodni, megtehette volna már hónapokkal ezelőtt. Két kérdés áll elő a jelenlegi helyzetben: miért várt eddig és miért fokozza múlt hét elejétől követeléseit saját koalíciós partnerével szemben? Most ott tartunk, hogy ha a botrányban érintett miniszter önként nem mond le holnap reggelig, Fico délelőtt kihúzza őt kormánya tagjainak névsorából. Jureňa tehát holnap délben már nem lesz miniszter.

Forgatókönyvek

Amennyiben a miniszter önként távozik, a HZDS valószínűleg a koalíció része marad, de nagy presztízsveszteséget szenved. Mečiar ezt később vissza akarná adni Ficonak, amire az első alkalom Paška házelnök visszahívásáról történő szavazás lesz. Ha nem áll bosszút, akkor pedig nagy árat kér majd Ficotól.

Ha a miniszter nem távozik magától, az még nagyobb presztízsveszteség lesz pártja számára – ebben az esetben Mečiar előtt három út áll. Meghunyászkodni és új minisztert jelölni, felbontani a koalíciós szerződést és új szerződés kötését ajánlani partnereinek, illetve ellenzékbe vonulni.

Valószínűleg Robert Fico is alaposan számba vette ezeket a lehetőségeket és van forgatókönyve minden eshetőségre. Paška bukása nagy valószínűséggel a koalíció vége lenne. Mečiar meghunyászkodása jelentené a legnagyobb profitot a Smer számára, ám utólag csendben kompenzálnia kellene a legkisebb pártot és holdudvarát valamivel. A koalíciós szerződés felbontása esetén a játszma már kétirányú – Fico pártjának vesztenivalója is van, hiszen jelenleg a pártok parlamenti erőviszonyainál nagyobb arányban van képviselve a Smer a kormányban s a parlament elnökét is ő adta. Nem biztos, hogy sikerül még egyszer ilyen jó egyezséget kötnie a két kisebb párttal – a szerződés felbontása esetében elgondolkodhatnak annak meg nem kötésén is. Amennyiben a HZDS ellenzékbe vonul, a kormány csak két feltétellel maradhat állva – ha az ellenzék nem buktatja meg, illetve ha sikerül kellő számú ellenzéki képviselőt átcsalogatnia a kormányoldalra. Ez utóbbi Dzurindának az elmúlt időszakban már összejött, ám akkor Fico pont ezen megoldás legnagyobb kritikusaként lépett fel. Emellett a feladat nem is tűnik egyszerűnek – szinte kizárt, hogy az SDKÚ, KDH vagy az MKP soraiban találjon renitens honatyára, a HZDS képviselőinek viszont majdnem a felét át kellene csalogatnia a minimális kormánytöbbség biztosítására. A Smernek 50, az SNS-nek 20 képviselője van, a többséghez 76 honatya kell – a HZDS képviselőinek száma 15.

Amennyiben viszont nincs renitens képviselő és az ellenzék sem tartja meg a kormányt, illetve ha Fico sem akar ilyen körülmények között kormányozni, akkor marad az előrehozott választások nagy esélye. De csak esélye. Ehhez ugyanis 90 képviselő igen szavazata kell a parlamentben – ez tehát nem megy az ellenzék nélkül, arról nem is beszélve, hogy feltételezhetően a HZDS sem szeretne harakirit elkövetni. Ha a kormány lemond, és a parlament nem fogadja el az előrehozott választásokat, új kormánynak kell alakulnia, máskülönben a köztársasági elnök szétengedheti a tisztelt házat és új választásokat írhat ki. Az új kormány megalakítása pedig ebben a helyzetben a Smer részvétele nélkül rendkívül kemény dió lenne.

Az előrehozott választások paradox módon pont Ficoéknak jönnének jól, pártja valószínűleg még több mandátumot szerezne, mint 2006-ban és ezután már egy koalíciós partner (SNS?) is elég lenne a kényelmes – és most jön a kapaszkodós rész – 2012-ig történő kormányzáshoz.

Szóval akkor kinek mi is lenne jó?

Ellenzék + HZDS: az új kormánytöbbég?

A "koaliciós válság" margójára

Manapság, amikor ilyen "kormányválságos" időket élünk, felértékelődni látszódnak a közvéleménykutatási adatok szerepei Szlováliában. Nem mindegy ugyanis, mi lesz, ha borul a bili, és bukik a jelenlegi kormány. Mindenki veszettül számol, még a köztársasági elnök-jelöltek megnevezésével is kivárnak egyesek.

Szinte még össze sem melegedtek rendesen, de a koalición belüli üzengetés már javában zajlik. Nagy az érdeklődés, vajon van-e elég pénz mindegyikük konyháján az esetleges kampányra, ha netán előrehozott választásokra kerülne sor. Pár napra rá már arról is tudomást szerezhettünk, hogy ahol nincs, ott bizony már ennek megoldásán is szorgalmasan dolgoznak (HZDS). Biztos ami biztos. Elvégre hosszú volt a mögöttük álló két ellenzéki ciklus, a jelenlegi támogatottságnál (HZDS 6,8 %) pedig ki tudja, lesz-e még alkalom ilyen aratásra. "Akkor hát miért ne, elvégre most lehetne kseftelni. Jön ugye a költségvetés, amit elvileg illene megszavaznunk, ráadásul a házelnök elleni bizalmatlansági inditvány is megköti a koaliciós kezeket, amely - titkos szavazásról van szó - bárhogy elsülhet. Most talán ideális az időpont elsumákolni némi Tátra alatti földterületet, hisz Robert Ficonak szüksége van ránk" gondolhatta Vladimír Mečiar, felidézve a régi szép időket, még a kilencvenes évekből.

A média egy része azonban szerencsére éberen őrködött, és amint kiderült, hogy akár másfél milliárd korona is játékban lehet ennél a biznisznél (tudni kell beszélni a nép nyelvén), Robert Fico, a közvéleménykutatások Monte Christo-ja is megálljt parancsolt. "Ez azért mégsem járja", mondhatta.

Jureňa HZDS földművelésügyi miniszter igy hamarosan távozik, Vladimir Mečiar pedig nemsokára elszenved egy újabb megaláztatást. Ivan Lexa után számára ez már igazán semmiség. A szükség végtére is még politikai berkekben is nagy úr. A tét ugyanis túl nagy mindenkinél: a Szlovák Nemzeti Párt a következő pár évben elvégre mégsem mondhat le az EU-s milliárdok elosztásáról, ugyanúgy a Fico vezette SMER sem szárnyalt még ilyen magasan mint most, jó volna hát megtartani a poziciókat.

A HZDS igy inkább nem kockáztat. Hisz a mai támogatottságával egyáltalán nem biztos hogy túlélnék a következő választásokat. Ráadásul, ki lenne az a politikai öngyilkos, aki Mečiar frakciójából egy előrehozott választásokkal megszavazná a saját harakirijét? Előrehozott választásokra igy esély sincs, bármennyire is hasznára válna az országnak.

A cimben szereplő kombinációt tehát el is lehet felejteni. Ha a kedves olvasó idáig eljutott, már megtette feladatát :) Marad tehát minden a régiben, legfeljebb Robet Fico megdönt hamarosan egy újabb népszerűségi csúcsot. Rövidtávon. A mostani botrány ugyanis még nem az, mely eltemeti ezt a bandát. Várjunk türelemmel, hamarosan az is elérkezik.

Fotóhónap 2007, III. rész – Good bye, zeLENINa!

A szójáték nem a mi művünk, és tulajdonképpen nem is szójáték, inkább képjáték – az eltűnőben lévő idő nyomában járva fedeztük fel. A bársonyos forradalom évfordulóján Szlovákia különböző arcait nézegettük.

Lost time? (Slovakia 1969–1989)

Monumentális tárlat a normalizáció húsz évéről, a dokumentumfotózás legjobbjainak képeiből. Legalább másfél, de inkább két órát szánjunk rá, különben csak termek közötti szaladgálás lesz az egész. A kiállítás méreteinek érzékeltetésére álljanak itt az egyes tematikus szekciók: A régi világ képei, Nyilvános rituálék, Május 1., a tribün alatti ember, Vizuális szoc-kultúra, Szocialista fogyasztás, Széplak utca (azaz az obchodná, ahol már akkor is sok volt az „obchod“), Szociális test, Elég jó emberek, Szociográfiai portré, Elfeledett emberek, Fiatalság, Magánszféra, Az építés és következményei, Panelnormalizáció, A Vasfüggöny megnyílik.

A kiállítás által felölelt évekből mindössze hatot éltem meg, és mégis, amit láttam, hihetetlenül ismerős volt. Valami konkrétan, valami homályosan, valami talán csak a kollektív tudat által. Szocialista kirakatok, plakátok, szlogenek, tribünök, lampionok, lakótelepek, elárusítónők, ajándékkosarak, üzemi ünnepségek... Valahogy mindenre „emlékszem“, vagy legalábbis úgy érzem, hogy emlékszem. Talán azért, mert az élet kellékei 89 után sem igazán változtak. Rimaszombatban ma is áll (bár már kissé rogyadozik) a békegalamb, amelynél gyerekkorom egyik máig emlegetett aranyköpését sikerült elejtenem („A galamb csőre előrefelé van, a farka meg hátrafelé...“); a Dom textilu-t ma is Dom textilu-nak hívják, és máig ugyanúgy vannak a kirakatban felakasztgatva a pizsamák, az iskolákban még ma is a régi betűkészletekből rakják ki a faliújság feliratait, a kisvárosok vasútállomásán ma is ugyanazokon a székeken isszák a sört meg a felet azok, akik soha nem utaznak sehová, mint húsz, harminc évvel ezelőtt. Valahogy mindenre „emlékszem“, néha mégis elborzadok (ennyi értéket elpusztítani az „építés“ jegyében, fotókon mindez nagyon brutális) vagy elámulok (a megalomán spartakiád tökéletes összhangját és lenyűgöző színkavalkadját sokkolóan nagyméretű képeken látva), mindeközben a galériásnénik a nálam beszédesebb látogatóknak bizonygatják – „Ezek voltak a szép idők, ezek voltak a biztonságos idők.“ Na ja, a börtön is biztonságos, kaja naponta háromszor, és télen is meleg van.

A galériásnéniket nem, a kiállítást viszont ajánljuk mindenkinek, aki néha némi nosztalgiával emlékszik gyerekkora ötvennégyes buszaira vagy a vattahóemberre karácsony előtt az orosz klub melletti nagy élelmiszerbolt sarkában.

Szlovák Nemzeti Galéria, Rázusovo nábrežie 2, nyitva keddtől vasárnapig, 10-től 17 óráig (és a többi kiállítástól eltérően ez nemcsak november végéig, hanem 2008. március 3-áig tart!!!), belépő 80/40 Sk, sajtóigazolvány-tulajdonosoknak nem kell fizetni.

5lovakia

Egy kis ugrás az időben, a normalizációból a jelenbe – 5 fotós 5 évet (2002–2006) felölelő kiállításával. Ajánlatos a két tárlatot egymás utánra időzíteni, a hasonlóság ugyanis megdöbbentő. A propagandista februárünneplő plakátokat ugyan felváltották a nem kevésbé propagandista választási plakátok, de a lakótelep-blues azóta sem változott. Csak a kínai giccs új elem, a mindent elöntő, harmincötös boltokban kapható, semmire sem jó dísztárgyak és egyebek dömpingje.

Közép-európai Fotográfia Háza, Prepoštská 4, nyitva keddtől vasárnapig, 12-től 18 óráig, belépő 50 esz-ká.

Az Osztrák-Magyar Monarchia fotográfiai technikái

Na, hát néha nem jön össze. Van ilyen. Igazi fényképezéstörténeti csemege lehetett volna ez a kiállítás, de nem lett. Leginkább azért, mert a megkérdőjelezhetetlenül komoly gyűjtemény (a legrégebbi kép 1865-ből való!) hiába sorakoztat fel számtalan különféle technikát (cianotípia, fotogram, dagerrotípia, autokróm – ilyeneket olvastunk a képaláírásokban), ezekről a technikákról semmi többet nem tudunk meg a nevükön kívül. S talán még a neveket sem mindig jól (galériásnénik által rühellt jó szokásomhoz híven ezúttal is visszalapoztam a vendégkönyvben, és néhányan elég mérgesen ecsetelték a feliratok hibáit). Mi több, az egyik kép (egy bizonyos autokróm technikával készült) totál fekete, és csak nagyon közelről (orrodat az üveghez értetve) fedezhető fel egy női sziluettre emlékeztető folt. Ha ez már eleve így volt, akkor rendben, de ha nem... khm, akkor szívás.

Közép-európai Fotográfia Háza, Prepoštská 4, nyitva keddtől vasárnapig, 12-től 18 óráig, belépő 50 esz-ká.

Petra Bošanská

Az idei plakát-görl (azaz az ő általa készített fotó van az idei plakáton, mielőtt bárki lihegve futna Fotóhónap-plakátot venni...) képein erősen jelen van a VŠVU-s projekt-hatás: nem lehet csak úgy eszetlenül fényképezni, kell az ötlet és a frappáns megvalósítás. Jelentem, jelen esetben az ötlet és a kivitelezés is remekül (A-ra?) sikerült: vannak A2-es alternatív igazolványok (vasúti igazolvány, ISIC, ocsmányszki, útlevél, jogsi), álomesküvők Barbie-menyasszonnyal és fess hús-vér férjjel, sőt, kitalált szlovákiai tájak is (annyira tipikusak, hogy simán klasszikus képeslapfotónak hittem, amíg el nem olvastam a kísérőszöveget), és az agyunknak is van fenntartva egy parkolóhely. Pont erre jó ez a kiállítás: a történelemterhes órák után egy üdítő pihenőhely a sztráda mellett.

Galéria PF01, Panenská 29, nyitva keddtől vasárnapig, 13-tól 18 óráig, a belépés ingyenes.

Dominika Horáková

Hümm-hümm. Sok-sok lefolyó egy végtelen mosdóban. Szögletes valami egy másik szögletes valamiben. Csigavonalban haladó fehér domború valami. Falra festett vonalak egy üres szobában. Ez nekem már magas.

Galéria PF01, Panenská 29, nyitva keddtől vasárnapig, 13-tól 18 óráig, a belépés ingyenes.

Az Umelecká besedába ne menjetek,

én elmentem. Vagyis elmentem volna a „cseh fotó emlékezetébe“ bepillantást nyújtó, „Az identitás fotogenitása“ című kiállításra, de az ajtón egy kurta üzenet fogadott: „Elmarad.“ Kár. Pedig a kép a prospektusban nagyon igéretes volt...