Nem is annyira arany középút

Nem is olyan régen Nagy-Britanniában, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt tagjai kemény ideológiai csatákat vívtak egymással. Margaret Thatcher többek között a nagyon kemény anti-szakszervezeti és anti-baloldali beállítottságú kampányának köszönhette pártja győzelmét a hetvenes évek végén. A következő választásokon a Munkáspárt is (sikertelenül) bevetette nehéz kaliberű fegyvereit a Toryk ellen. Ez a kíméletlen „anti-kapitalista" és anti-jobboldali rétorikájukban nyilvánult meg. Ezek az ideológia csatározások valójában azt reflektálták, amiről a politikának szólnia kéne: kettő (vagy több), a világnézetben különböző párt próbálja a saját ideológiáján keresztül a társadalom igazán égető problémáit, kríziseit orvosolni.

Manapság viszont nem ezt látjuk. Nagy-Britanniában a gazdaságilag és társadalmilag turbulens hetvenes, nyolcvanas éveket egy sokkal nyugodtabb, ökonómiai boomon alapuló kilencvenes évek és napjaink váltották fel. Az említett prosperitás szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy még akkor a Blair vezette Munkáspárt a jobbára klasszikus baloldali eszmék elhagyásával jelentős arányban átvette a jobboldali konzervatívok programját. De nemcsak a „Labour" tolódott középre a politikai spektrumon, hanem a „Toryk" is, akik programja az olyan területeken, mint az EU vagy az imigráció lényegesen közelebb áll a baloldalhoz, mint a jobbhoz.

Nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Nyugat-Európában egyre nyilvánvalóbb, hogy azoknak a pártoknak van nagyobb esélyük a választások megnyerésére, amelyek a programjukat a lehető legjobban ideológia mentessé teszik. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a pártok a legégetőbb problémakkal foglalkoznának. A baj az, hogy a különböző politikai tömörülések rövid távlatokban gondolkoznak. Nem meglepő, ha manapság a választások előtti időszakban arra megy nekik ki a játék, hogy túllicitálják a politikai ellenfelet, csak azért, hogy tovább hatalmon maradhassanak. A mai Nyugat-Európa pártjaiban hiányzik egy Margaret Thatcher kaliberű politikus, aki merne rizikót vállalni a hosszab távú problémák (nyugdijrendszer reformja, olajfüggőség, globális felmelegedés stb.) megoldásának legalább az elkezdésével.

Talán nem is lenne olyan rossz, ha a Nyugat-európai politikai spektrum közepe leszűkülne, és ismét lenne egy egymás ellen keményen harcoló igazi baloldal és jobboldal. Talán akadna valamelyik oldalon egy, a kemény ideolóogiai vitákban megedződött vezető, aki nem csak közvetlenül a pártjára gondolna, hanem annak valódi eszméit szem előtt tartva, megpróbálná a hosszabb távú gondokat is megoldani.

[könyvajánló] Emlékszünk a szocira?

Itt most jönnie kellene valami frappáns magyarázatnak, hogy miért pont most. De nem jön. Azért most, mert most olvastam, és mert nincs türelmem várni következő év november 17-éig, amikor adhatnék valami megmagyarázható aktualitást a dolognak.

Emlékszem, hogy kiskoromban voltam egy gyermeknapi rendezvényen, és nagyon tetszett a „Fel vörösök, proletárok” című dal dallama.

Emlékszem, hogy kiskoromban voltam lampionos felvonuláson, és nagyon tetszett a sok színes lampion a rimaszombati szürkületben.

Emlékszem, hogy a Kis Építőben a „Guba és Heki füzetéből” volt a kedvenc rovatom.

Emlékszem, hogy örömmel vártam az iskolát, ahol majd sok érdekeset megtanulok, de nem akartam pionír lenni, mert hülyeségnek találtam, hogy mindenki egyenlő és egyforma.

Emlékszem, hogy amikor ezt pár hónapja elmeséltem a Kollégának, azt felelte: „Már akkor is elitista voltál.”

Emlékszem, hogy kiskoromban az iskolába menet és onnan eljövet a „Jó napot kívánok”, ill. „Viszontlátásra” mellett azt is kellett mondani, hogy „Cseszpráci”.

Emlékszem, hogy kicsit mindig szégyenkeztem, mert a „csesz” csúnya szó.

Emlékszem, hogy a tanító nénit tanító néninek szólítottuk, de szlovák órákon „súdružka učiteľka” volt.

Emlékszem, hogy ebből azt a következtetést vontam le, hogy a „súdružka” egyenlő „néni”.

Emlékszem, hogy egyszerre csak azt kellett mondani a szlovákórákon, hogy „pani učiteľka”.

Emlékszem, hogy ezt mindig elfelejtettük, és ezért „súpani učiteľká”-t mondtunk.

Emlékszem, hogy ezért haragudtak.

Emlékszem, hogy nagyon örültem, amikor rájöttem, hogy a „súdružka” eltörlése azt is jelenti, hogy nem kell pionírnak lennem.

Emlékszem, hogy később sokszor hallottam, hogy a régi rendszer jobb volt.

Emlékszem, hogy először nem értettem, később nem értettem egyet.

Ennyire emlékszem.

Patrik Ouředník többre emlékszik – huszonnégy évre. Érdemes vele emlékezni. Már csak azért is, nehogy itt egy népbarát fickó elhitesse velünk, milyen jó és igazságos rendszer is volt a szoci.

Szlovák könyv a fa alá

Mikolaj minisztbácsi javaslatot tett, hadd tanuljanak a magyar gyerekek szlovákul, ha úgy akarják. Tegyük félre a cinizmust így karácsonykor, és örüljünk a lehetőségnek. Mert lehetőség ez, óriási lehetőség, ha eddig még volt szülő, aki valami érzelmes nemzettudatból lemondott arról, hogy gyerekéből miniszter legyen, s nem adta szlovák iskolába, most megnyílt előtte is a lehetőség, hogy eleget tegyen piros-fehér-zöld szíve parancsának, de a miniszteri poszt se legyen gyermeke számára elérhetetlen. Ha valaki magyar iskolában szlovákul tanul, az majdnem annyira hatékony szer a magasabb posztok elérésére, mint az echte szlovák iskola.

Mi tulajdonképpen ajándékot kaptunk Mikolaj minisztbácsitól.

Kaptam egyszer ajándékot én is (többször is kaptam, de ez a bizonyos Mikolaj minisztbácsi cselekedete kapcsán jutott eszembe). Karácsonyra. Könyv volt, az volt a címe, hogy „Háromszázhatvanöt príbehov.” Persze a háromszázhatvanöt számmal volt írva: 365, de az ember magában kiolvassa. A könyv édesanyám újabb kétségbeesett kísérlete volt a szlovák nyelv érdekessé tételére. Akkor már túl voltunk egy kudarcba fulladt próbálkozáson: édesanyám magyar–szlovák szakos tanárnőként ugyanis szerette volna, ha gyermeke nem hoz rá szégyent szlovákórákon, ezért a nap egyik harminc percét kinevezte szlovák félórának, amikor gyakorlás céljából szlovákul beszélünk majd egymással. Ezek voltak azok a félórák, amikor nem szólaltam meg. Néhány nap után édesanyám feladta. A „Háromszázhatvanöt príbehov” már kevésbé volt kényszerítő jellegű, elsősorban azért, mert KÖNYV volt, ráadásul szép illusztrációk voltak benne, amiket később nagy elánnal kopíroztam osztálytársnőim emlékkönyveibe az obligát emlékkönyves korszakban.

De csak a hatodik príbehig jutottunk. Később kezdtem unni, az olvasás-fordítás hosszadalmas volt, segítséget igényelt, nem igazán vált be nálam, aki soha életemben nem olvastam kísérettel.

A szlováktudásom tökéletesítése minden kényszerítés vagy ajándéknak álcázott módszer ellenére abbamaradt.

A szlovák szükséges rossz – gondoltam, egészen addig, amíg örök szerelembe nem estem a futballal, és rá nem jöttem, hogy imádott rimaszombati csapatomról sokkal több információt megtudok a szlovák sportnapilapból, mint az Új Szóból. Akkor éreztem életemben először, hogy hasznát veszem ennek az éveken át a fejembe sulykolt nyelvnek.

Ajándékok helyett ilyen felismerés kellene. Egy ilyen felismerés lehetősége mindenkinek. De minisztbácsiként és minisztnéniként mennyivel egyszerűbb abban bízni, hogy a csillogó csomagolás alól nem érezzük meg az ajándék alternatívoktatás-szagát, mint egy normális (vagy legalább a normálishoz közelítő) ország létrehozásán fáradozni. Pedig annak valószínűleg önszántunkból akarnánk megtanulni a nyelvét.

Schengeni határbontás Ipolyságon - gondolatok

Közéleti blogportálról lévén szó ezen a helyen általában meglátásokat, véleményeket jelentetünk meg ilyen-olyan témában. A körülményekre való tekintettel ezúttal, rendhagyó módon egy szubjektiv elemekkel tűzdelt beszámolóval, gondolatsorozattal jelentkezem.

2007. december 21. a schengeni határnyitásnak köszönhetően olyan történelmi pillanat, melyhez fogható politikai értelemben eddig csak 1989 novembere (vasfüggöny leomlása), az 1998-as szlovákiai parlamenti választások (Mečiar legyőzése), vagy 2004. május elseje (Szlovákia EU-ba való belépése) volt a számomra. Két napja fizikailag is végérvényesen búcsút intettünk az Európa nyugati és keleti felét elválasztó határoknak. Óriási dolog ez mindenki számára, akinek még volt szerencséje belekóstolni a kommunizmusba. A fejekben, lelkekben létező, különböző nézőpontok mezsgyéjén létrejött, és továbbra is meglévő határok ledöntése innentől kezdve már csak önmagunk feladata, mely legalább annyira fontos és nagy kihivás.

Külön örömöt jelentett, hogy ezt a történelmi pillanatot a szülővárosomban, Ipolyságon élhettem át, egy felettébb nivós szakmai konferenciának köszönhetően. Egy olyan rendezvényre került ott sor, amellyel hosszú idő után közéleti mércével mérve ez a kis, sokat próbált határmenti magyar város szimbolikus értelemben véve újra felkerült Szlovákia térképére. Mégpedig csupa nagybetűvel. A meghivott vendégek, név szerint Fedor Gál, Szigeti László, Ján Čarnogurský, Grendel Lajos, Martin Bútora, Csáky Pál, Grigorij Mesežnikov, Hunčík Péter, Štefan Hríb, Simon Attila, Martin Mojžiš, Petőcz Kálmán, Štefan Šutaj, Fritz Pál, Fero Guldan, Csepeli György, Roman Kvasnica (Malina Hedvig ügyvédje) és sokan mások, a délután folyamán egymásnak adták a kilincset a városháza szinháztermében.

A felettébb nivós névsor, a felsorakozott egyházi méltóságok sora, a helyi értelmiség, diákok, és a környékből összesereglett érdeklődő hallgatóság olyan egyszeri és megismételhetetlen légkört teremtettek, mely büszkeséggel töltötte el ennek a blognak az iróját is. Egy pillanatra újra átélhettem ´89 novemberének eufóriáját, egy délutánra újra beleszagolhattam abba a légkörbe, amely az akkori rendszerváltók asztalát valószinűleg körüllengte. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a bársonyos forradalom ezzel tetőződött be, Ipolyságon ráadásul ugyanazon személyek jelenlétében, mint anno, azon a novemberi napon. Ez a tény csak még hitelesebbé tette az egész rendezvényt, amiért ezúton is köszönet mindenkinek. December 20-án, a kelet és nyugat közötti határok eltűnését megelőző napon jó volt újra Ipolyságon lenni, még ha csak egy napra is. Sok ehhez hasonló rendezvényre volna még szükség a térségben, hogy a korunkra annyira jellemző középszerűségből, helyenkénti igénytelenségből, kilátástalanságból, jövőkép nélküliségből végre el tudjunk mozdulni,mindehhez municiót is gyűjtve.

Nehezen lehetett volna hitelesebb szimbolikát találni annál, mint amikor az 1989-es rendszerváltást levezénylő, a mostani határnyitás alapjait megalapozó Közéleti Elit értékelhette saját munkájának gyümölcsét, a szögesdrót lebontását követő kinálkozó lehetőségeket, és a fennálló mai társadalmi miliőt. Napjaink politikai reprezentációnak mindez egy nagy kihivás is egyben. Hisz ne feledjük, 1989-ben az akkori disszidensek ill. ellenzék egyfajta természetes kiválasztódással tudott minőséget és rendszerváltást produkálni, mégha helyenként kötött pulóverben, borotválatlanul és fésületlenül, de mégis. Akkor még nem az volt a lényeg. Nekik, még ma, 18 évvel a novemberi események után is nevük, szavuk, és elfogadható mértékű hitelük van. Az akkori frontvonal tagjai szinte kivétel nélkül (egy ilyen kivétel pl. Ján Budaj) meghatározó tényezői napjainknak. Többségük pedig - elég ha csak a fenti nevekre pillantunk - azóta is a közgondolkodás etalonjai közé tartozik. Feltehető ezekután a kérdés, vajon hol lesz a mostani szellemi, politikai elit 18 év múlva?

A schengeni övezetbe való belépéssel több kérdés is megfogalmazódott ennek a blognak az irójának a fejében: vajon hol tart ma Szlovákia, hol tart a felvidéki magyarság most, 2007-ben? A határok légiessé válásával vajon megismételhető-e ugyanez az esemény a fejekben, lelkekben is? Vajon merre tart a mai politikum akkor, amikor kisközösségi aktivitásokat tönkretevő, vagy az alternativ oktatást esetlegesen újra bevezető jogszabályokat fogad el? Személy szerint attól tartok, hogy az állam és az egyén viszonya a határok eltünésével mitsem változik. Épp ellenkezőleg. Úgy látom, hogy az állam, riadtan, a külső hatások elől épp bezárkózni készül. Ráadásul, a hatalmi praktikák egyfajta újbóli visszatérésének lehetünk tanúi. Csakugyan attól kell ma, 2007 végén reszketnünk, vajon Malina Hedvig után kit vernek meg legközelebb? Tényleg attól fogunk tartani, milyen, az egyéni szabadságot sértő törvénymódositására kerül sor a következő alkalommal? A válasz remélhetőleg nem, ehhez viszont véleményem szerint a kiutat a nyilvánosság mobilizálása, a közöny megszüntetése, az egyéni kurázsi megerősitése jelentheti.

Ha a légiessé vált határokon keresztül Magyarországra tekintünk, a kérdés újra felmerül: vajon hová tartozunk ebben a helyzetben, mi, szlovákiai magyarok, az ottani viszonyokat látva ? Ilyen körülmények között, ebben a megosztottságban vajon lehet szó egyáltalán nemzetegyesitésről beszélni? Tartok tőle, hogy aligha. A nemzet ugyanis egy érzelmileg, nyelvileg, kultúrán keresztül megfogható szerkezet, politikailag viszont korántsem. Az efféle elmélkedést még hosszan lehetne folytatni, de talán majd máskor, az új évben, közösen...

Az éjféli határbontásra összesereglett több száz ember látványa, ahogy az Ipolyság - Parassapuszta határátkelőn önfeledten elénekelte előbb a szlovák, majd a magyar himnuszt, ahogy mosollyal az arcán figyelte a tüzijátékot, ahogy éljenezve átvágta a szimbolikus szalagot és pezsgőt bontott, ahogy beszélgetett szlovák és magyar, optimizmussal töltött el engem. Mintha valami elkezdődött volna... Ne hagyjuk, hogy elhaljon, feladat van elég!

Crystal Palace-West Bromwich Albion
1-1
2007. 12. 01.

Az előzményekről nem sokat. A haver (Ranieri mester) nagy Palace rajongó. Amikor még a nyáron felvetette az ötletet, gondolkodás nélkül válaszoltam neki, aztán még társult hozzánk a későbbiekben egy harmadik személy is. Akkoriban amúgyis Corkba akartam kiugrani egy serre, de nem volt senki annyira őrült, hogy rálehetett volna beszélni (max. a Clayton). A többiek inkább Egerre akartak rábeszélni, vagy Kassára, hogy ismerkedjek inkább a helyi kultúrvilággal :)

Eredetileg az október 29-i Crystal Palace-Watford (0-2) meccs volt betervezve, de jó, hogy nem ezt dobta a gép. Így lett belőle Palace-West Bromwich (1-1). Míg a Watford sokáig vezette az angol másodosztály tabelláját, addig a WBA szorosan mögötte volt Gera Zolival, és a napokban előzte meg őt. Szerencsésnek mondhatjuk a választást, mert a Palace nem kezdte valami rózsásan a bajnokságot. Októberben még a kiesőhelyek egyikén álltak. Akkoriban váltották le az edzőt, és az új irányítása alatt (Neil Warnock) az első két meccset leszámítva 9 meccs óta veretlenek (5-4-0)!!! Vidéki berkekben ilyenre csak annyit mondanak, hogy feltörtek, mint a talajvíz. Dicséret illeti a csatárukat, Clinton Morrisson-t, aki az utolsó 8 meccsen (a hétvégi Crystal Palace-Sheffield Wednesday meccset beszámítva) 7 gólt lőtt!!! Nail Warnockról csak annyit, hogy nem a lágy hangneméről és az emberi lélek tökéletes ismeretéről ismert Angiában. Ha a szövegvilágát fizikai erővé tudná alakítani, akkor már párszor rászámoltak volna Mike Tysonra. A 2-4 évvel ezelőtti Sheffield United szárnyalásában is erősen kivette a részét. Azóta lehet, hogy már párszor operálták a hangszálait. Most volt egy bazi nagy húzása a meccs után. Ugye, van a Sheffieldnek rádiója, ahova a szurkolók szoktak betelefonálni. A vesztes meccs után Neil is betelefonált, mint a Sheffield szurkolója, és kifejezte a véleményét a játékukkal kapcsolatban:) ... Naná, hogy felismerték a hangját:)

Akkor egy kis történelem.... Szombaton, a meccs előtt, tettünk egy lajtos sétát a Hyde parkban, és ráhangolódásként elénekeltük az „Édesanyám kössön kendőt...” kezdetű nótát, amelyet a repülőgépben egyszer már elhúztunk. Két órával a meccs kezdete előtt már a helyszínen voltunk. A haver meglepte magát karácsonyra egy új Crystal Palace pólóval, ami így utólag jó ötletnek bizonyult, mert kedden, visszajövetelünk után, már abban a pólóban akart fényképezkedni mindenegyes kolléganője. Mondtam én mindig neki, hogy inkább kisebb méretet vegyünk, mert az jobban kiemeli a test kontúrjait, de késő bánat. Aztán még egy programfüzetet is akart venni a meccs előtt. Meg is lepődtünk rajta, mondtuk is neki, hogy minek az a programfüzet, gondolod, hogy benne van, mikor lesznek a gólok? De hát itt olyan rendszer van, hogy minden meccsre külön programfüzetet nyomtatnak ki interjúkkal, beszámolókkal, érdekes cikkekkel az összecsapásról. Szóval szórakoztató egy alkotás. A meccs előtt már csak egy egyfontos hasábburgonyát dobtunk be az utcán a többi törzsszurkolóval. Szerencsénk volt, mert ekkor futott be a vendégcsapat fekete luxusbusza snapszerasztalokkal, meg hűtővel a söröknek. A csapat buszát 6-8 szurkolói busz követte.

Selhurst Park. 26 ezres stadion. Telt ház. Szemre 20 ezret számoltunk össze hárman ± 10 emberrel. Már egy órával a kezdés előtt bent voltunk, ott szoroskodtunk egymás mellett három széken, noha üres volt még az egész stadion. A helyjegyünk a második sorba szólt, a felezővonal közelébe két méterre a partvonaltól. Az embernek olyan érzése támadt, mintha egy Besenyő-Kürt meccsen lett volna. Ott legalább jobb kapusteljesítményeket lát az ember, mert a Crystal Palace nem az argentin Speroni kapus bravúrjainak köszönheti a döntetlent, aki a Király Pizsamás Gábor érában csak a cserepadra szorult. Ezt bizonyítja a kapura tartó lövések száma is (8:1 a Palace javára, míg a kapu mellé tartók 2:7). Volt is pár megmozdulása Speroninak, amelyek után ki kellett hívni a mentőket a szívbetegekhez. Mondtam is a tesónak, hogy ez egy nagyon rossz kapus, bár nem ezekkel a szavakkal.

Visszatérve egy kicsit az időben, a meccs kezdete előtt 10 perccel még kiugrottam dobni a csibéket. Visszafele jövet a folyosón megláttam egy kilo embert söröspohárral a kezében. Csak egy szempillantás volt és már ott ültem a két haver között a nézőtéren a habos nedűvel. Fel sem tűnt, hogy a 20 ezer emberből rajtam kívül senki sem sörözik. Amúgy a haver tudta, hogy tilos alkoholizálni a nézőtéren, nézett is, hogyan csúszhattam át csodával határos módon az ellenőrzési pontokon, de egy szót sem szólt. Én meg honnan tudhattam volna? Pozsonyban nincsenek szórólapok, hogy tolis alkoholizálni az angol stadionokban. Amúgyis mindig csapolt sörrel nézem a meccseket. Szerintem ez az angol stadionokban az utóbbi 3 évben csak nekem sikerült:) Gondolom néztek is az angolok, hogy ki ez a csávó, hogy ekkora protekciója van, és nyugodtan serezgethet bent a stadionban. Ezt a tiltást csak akkor tudtam meg, amikor a második felidő előtt akartam behozni még egy sört a havernak. De az már nem sikerült. Habár ekkor is átcsúsztam a bejáraton, de utánam jöttek a biztonságiak. Tettettem a hülyét. Nem esett nehezemre. Aztán hátra léptem pár métert és a válluk felett kezdtem el nézni a meccset serespohárral a kezemben. De nem ismertek kegyelmet. Hiába néztem rájuk angyali szemekkel, hogy nem maradhatok-e ott, a vége az lett, hogy kitessékeltek a folyosóra. Meg kellett eresztenem egy külföldi hívást a havernak, hogy jöjjön ki a söréért, mert nem akarom leexelni.

A West Bromwich mindjárt az első helyzetét gólra váltotta, és az ötödik percben egy baloldalról tartó beívelést fejeltek a hálóba. Másnap az újságokból meg is tudtuk, hogy öngól volt. Mondom a tesónak, ebből debakel lesz. A vendégek argentin középpályását, Teixerát, öröm volt nézni. Úgy ment el a hazaiak mellett, ahogy akart. A Palace hátvédjei mintha traktoron ültek volna, és szántottak volna közben. Ekkor még engemet is jobban lekötött a pompom lányok teljesítménye, mint az övéké. Gerához ritkán került a labda, de ha nála volt, akkor életveszély volt minden mozzanata. Egyből helyzetbe hozta a társait. A WBA előretolt cseh csatáróriása Roman Bednár is hozta a formáját. Érdekes módon a Crystal Palace is hasonló felállásban játszik, és az ő csapatukban is egy hatalmas játékos van elöl (Jamie Scowcroft), akinek a dolga a labdák lefejelgetése. Mellette van a gyors Morrisson, akinek köszönhetően a 20. percben ki is egyenlítettek a Palace futballistái egy szépségdíjas félfordulatú ollózással. Innentől a hazaiak játéka egy kicsit feljavult, de az első félidőben minden kétséget kizáróan a WBA volt a jobb. Lőttek is egy hatalmas kapufát. Mi olyan 1:3–ra, 1:4-re tippeltük a végeredményt. Látszott a csapaton, hogy nem ok nélkül vezeti a tabellát.

Aztán a második félidőben minden megváltozott. A Palace nagyon összeszedte magát, aminek köszönhetően meg is jött a nézők hangja. Nagyobbnál nagyobb helyzeteket hagyott ki. A WBA argentin középpályása, akit az első félidőben még a meccs emberének tippeltünk volna, beleveszett a mezőnybe. Kiegyenlített meccs lett, hatalmas irammal a kezdetektől fogva. Helyzet az egyik felén, védés, majd rögtön a másik kapunál a labda. Szóval öröm a nézőnek. Tíz perccel a vége előtt megnőtt a WBA játékosok koncentrációja a hazaiak 16-osában. De nem sikerült berúgniuk. Nekünk sem. A 3 fontos kis sör maximálisan oldotta a szomjunkat. Maradt a sivár 1-1 (a végeredményt és a sörök számát is tekintve), de asszem ezzel mindenki elégedett lehetett.

Amikor már a segítség sem kell...

Ki tud hozni a sodromból, amikor külföldi ismerőseimtől, vagy akár a sajtóból is értesülök arról, hogy nem tudunk élni azzal a lehetőséggel, amikor a teletömött zsebű nyugati polgárok kis hazánkba érkeznek elkölteni ropogós euró-, dollár- és egyéb bankóikat. Egyszerűen nem értik, hogy ha valamit venni szeretnének, valamilyen szolgáltatást ki szeretnének használni, gyakran akadályba ütköznek. Hogy miért nem tudnak zárás előtt pár perccel még egy sört kapni, miért nem nyitja ki nekik valaki a falusi múzeum ajtaját szünnapon is, stb. "Felfoghatatlan, hogy kínáljuk a pénzünk és nem kell!". Eddig is meg voltam győződve róla, hogy a mentalitással van a gond, mai tapasztalatom fényében ezt a nézetemet meg kell hogy erősítsem, és kijelentenem hogy ez még a jobbik eset, hisz csak pénz van kockán és egy kis keserű szájíz a turiszt szájában.

Amikor viszont már valaki kér tőlünk valamit, mi úgy döntünk, hogy adunk, és erre sincs befogadóképesség, akkor már tényleg nagy baj van a hozzáállásunkkal - akinek nem inge ne vegye magára...

Egy tegnapelőtti SME cikk hatására spontánul úgy döntöttem, karácsony közeledtével le kell tennem az asztalra valami önzetlen jótettet, ezért eleget téve az újság honlapján megjelent cikknek, elmentem vért adni a pozsonyi Prímás palotába. Mivel egy barátnőmmel már megegyeztem korábban, hogy együtt ebédelünk és mivel a véradás délelőtt 8 és 12 között volt meghirdetve, jótettemet meg akartam orbánosan duplázni és vittem még egy embert.

11.30-kor értünk be a terem ajtaján, amikor büszke arccal közöltük a szolgálatot teljesítő hölggyel, hogy vért adni jöttünk. A legnagyobb meglepetésemre a válasz az volt - a véradást végző nővérkével való konzultáció után - hogy hát, az az igazság, hogy már ők elpakolták a szerszámokat. Jogos önvédelem gyanánt igazam teljes tudatában megemlítettem nekik, hogy 12-ig volt a dolog meghirdetve. "Igen, de az előbb nem volt mit csinálnunk, ezért összepakoltunk, és különben is már 7-től itt vagyunk. Tessék elmenni pl. a ruzsinovi kórházba, ott is lehet vért adni."

Igen, tudom. Ott is lehet. De akkor ez a kampány fölösleges volt. Elég lett volna egy olyan kampányt megszervezni, hogy tessék elmenni vért adni, ekkor és ekkor, ide és ide. Ha viszont már a hegy jött Mohamedhez, kutya kötelességük lett volna a maximumot kihozni a rendezvényből. Még ha a bejáratból jönnek vissza a kedvünkért, akkor is, nem még úgy, hogy időben mentünk. Ez az én nézőpontom. A másik az, hogy aki akar, megtalálja a módját a véradásnak. És aki akar, elmegy bárhová megtenni. Ez is teljesen jogos nézőpont. De szerintem az enyém is.

Helyzetjelentés Brünnből

November 26-ika kellemes esteként íródik be az emlékezetembe. Nemcsak azért, mert végre alkalmam volt frissen csapolt búzasörrel megörvendeztetni magamat, hanem egy kellemes régtől vágyott gyertyafényes estét is eltölthettem régi és új kafedikos ismerőseimmel is. Az egyetlen szomorúsága a dolognak Brünn és Pozsony távolságában keresendő, amely azt a szomorú jövőképet vetíti előre, hogy a legközelebbi találkozásra bizony várni fog kelleni.

Mint többnyire lenni szokott, most is ötvöztük a kellemeset a hasznossal. Ez alkalommal a nemrég alakult Vox Juventae polgári társulás egyik pályázati kiírásának propagálasa végett kerestük fel a morva fővárost harmadmagammal. A körképes blogírók közül rajtam kívül ”nyomkereső” (K.Zs.) és „rigi” (V.N) tette ki a hármasfogat gerincét.

Cseppet meglepődtek a fiúk, hogy milyen problémamentesen ponyváztuk le a szekeret az istállóban, mintha koalíciós szálak húzták volna a történéseket. Noha a navigálásban eléggé hátráltató szereppel bírt a hátsó ülésről párolgó német vörösbor kivonata. A szekér leponyvázása után pár percre rá meg is érkezett a brünni összekötő kapocsunk (M.Á.), akinek csodálatos helyismerő és gondolatolvasó képességének köszönhetően meg is találtuk azt a helyet, amelyet álmainkban szoktunk látni. Az első búzasört a második követte, amely egy eredményes és sikeres együttműködés jövőképét vetítette előre.

A találkozóra a Kafedik törzshelyén, a magyar intézet pincehelységében került sör. A gyertyafényes hangulat és a kellemes forraltbor csak fokozta a családias légkör állapotát. Mivel én többnyire a forraltbor ízlelgetésével és szemeim pihentetésével voltam elfoglalva, asszem így utólag visszatekintve elég nagy reakciót és érdeklődést váltott ki a Vox Juventae pályázati kiírása, amely érdeklődését tekintve remélem nem lohad le a kezdeti állapotban, és kézzelfogható ötletekben és írásokban is majd megmutatkozik.

A hivatalos program után, amely egy cseppet elhúzódott, lévén annak, hogy a forralt bor készítésekor cseppet túldimenzionálták a fogyasztásunkat a hazaiak, és nem kalkulálták bele, hogy a 3 érkező közül az egyik a söfőr lehetett, egy faintos füstös kocsmában kötöttünk ki, ahol még szerencsénk volt elkapni Ibrahimovic gólját a Fenerbahce kapujába. A hivatalos szövegvilágot felváltották az akváriumos gyíkokról folytatott mélyenszántó eszmei gondolatok, és a kivilágított kocsmában végre alkalmunk volt egymást is megismerni. Ekkor jöttem rá, hogy egy „falubeli” is van a társaságban, és a többiekkel is már találkoztam valamikor:)

Summa summárum: a Kafedik az egy faintos klub faintos emberekkel, nem is beszélve a brünni sörök magas színvonaláról, amelyek minden ínyencnek külön örömet szereznek és felérnek egy jólsikerült gyónással.

Kormányt Kritizálni Kúl

A változás szaga érződik Magyarországon. Nem az a hangulat, mint mondjuk az előző választások előtt, ahol hiába ment a "hazuggyurcsány", az ember mégiscsak érezte, hogy jobboldalról óriási pofára huppanás lesz a vége. A kormánnyal való elégedetlenség egyszerűen benne van a levegőben. Na jó, a blogoszférában. Eljutottunk odáig, hogy a hivatalban levő miniszterelnököt már nem a régi jó arcukat és hitelességüket vesztett médiumok kritizálják, hanem... kúl emberek, a szó szoros értelmében. Elhallgatás helyett divat lett a szívatás.

A Magyar Nemzet nem kúl, sőt szalonképtelenül jobboldali. A kurucinfó nem kúl, sőt, fasiszta és lehet mitől rettegni. A Reakció szabadgondolkodó de kétségtelenül jobbos szerkesztőgárdája ugyanakkor rettentően divatos, csakúgy, mint a mondjuk a Konzervatórium. Az index és az origó szintén előszeretettel nyomoz utána a kormány számára kényelmetlen ügyeknek, a lejárt hitelességű médiaszereplők (Heti Hetes, Napkelte-gárda) pedig már sokkal inkább a gúny, mint az elismerés tárgyát képezik, még a rettegett és dícsért TótaWé is szépen lassan progresszívből reakciós lesz a maga sajátos nézeteivel. Öt év kellett ahhoz, hogy a média rájöjjön, nem feltétlenül az orbánozás a lét értelme (attól függetlenül, hogy a nemzet Viktora előszeretettel vette körül magát leginkább csak kommunikációs fekete lyukként jellemezhető segítőkkel. hiba).

A jelenlegi magyar kormány bukását az hozza el, hogy a fiatal, magát liberálisnak valló városi értelmiségi réteg számára ismét kúl lett kritizálni - keresni a konfliktusokat, rámutatni a hibákra. A stratégiai hibákat vétő, arcot vesztő SZDSZ csak egy nagyon eredeti húzással tudná ismét mozgósítani a szavazóit, márpedig úgy tűnik, hogy mindössze egyetlen reformot tudnak a választók felé rendesen lekommunikálni. Az pedig az egészségügyi reform, újabb ok a párt kúl fenékbe rugdosására. Öt százalék mínusz a bal oldali versenyzőnek. Kíváncsian várom a kormány eredeti válaszát a modern idők kihívásaira, mondjuk Orbán Viktor családját náci egyenruhában lefotózva.

A harmadik legidegesítőbb kérdés

A stabilan listavezető „magyarországi ismerős: Te hol tanultál meg ilyen jól magyarul?" és az ezt szorosan követő „szlovák ismerős: Ti tényleg mindig magyarul beszéltek? Otthon is?" mögött méltán szerezte meg a legidegesítőbb kérdések közötti dicső harmadik helyet a következő szösszenet.

Helyszín: Érsekújvár. Főszereplők: hatvan felé közeledő, éppen nyereményt átvevő vasutas és éppen nyereményt átadó szerény személyem. Néma mellékszereplők: a vasutas felesége, a vasutas lánya és a vasutas megabébi-unokája. Vasutas bácsi büszke, hogy bejárta egész Szlovákiát (sőt anno Kassán húsz koronáért vett egy zsebatlaszt), és kíváncsiskodik:

– Maga hova valósi? Rimaszombati? Ott élnek magyarok????

Váltsuk le az ellenzéket!

Valószínűleg megbotránkozással vegyes kétkedést kelt a cím nem egy olvasóban, pláne akkor, amikor koalíciós válságról harsog a sajtó. Pedig a téma pont az ilyen pillanatokban aktuális, amikor meginog a hatalmat gyakorló társaság alatt a bársonyszék. Bár esetünkben nem csak ilyenkor.

Az utóbbi hónapokban több józanul gondolkodó választópolgár szívesen leváltotta volna már párszor a Fico vezette kormányt. Az utóbbi napokban pedig már dörzsölni is kezdte a kezét a koalícióban mutatkozó válság egyre élesedő jeleit látva. A kását természetesen ezúttal sem eszik olyan forrón, ám a Robert Fico mielőbbi távozását remélők s vizionálók táborában egy alapvető kérdésnek el kellene hangoznia. Egy kérdésnek, mely meg kell, hogy előzze a kormány leváltását, s amelyre első hallásra meghökkentő választ kaphatunk. Ki váltja majd fel a most regnáló társaságot, ha távoznia kell? Pontosabban: ki tudja felváltani ezt a felállást?

A kérdés első látásra megdöbbentően naiv és megválaszolása egyszerűnek tűnik: az ellenzék. Hiszen ez a dolga. De melyik ellenzék? Akármennyire is fáj valakinek – s akármennyire is erős kilátástalanságot von maga után a felismerés –, be kell látni: a jelenlegi ellenzék amortizálódott. A Fico kormány ellenzéke enervált, későn reagáló, belső vitáktól terhes csapata már megharcolta a maga forradalmát tíz évvel ezelőtt, kormányzott egy jót – amiért köszönet jár neki –, de egy újabb csatára már fogatlan. A vele kapcsolatban az előbb felsorolt jelzők pedig nem múló betegségek, hanem a kiégettség s idejétmúltság tünetei.

Olybá tűnik, Szlovákiában már csak így járja, hogy a társadalom progresszívabb részének minden tíz évben meg kell vívnia a maga harcát. ‘89 eszerint nem az utolsó csata, csak a küzdelmek kezdete volt. Egy társadalmi „háborúé“, amely talán a következő harc után véget ér. Habár óvatosságra kell, hogy intsen, hogy legutóbb, 1998-ban is ezt hittük.

1989-ben egy társaság kivívta a szabadságot és a demokráciát. Akkor úgy tűnt, jönnek a szebb idők. Csak pár év kellett ahhoz, hogy egyre több ember számára váljon nyilvánvalóvá, a kommunizmus eltűnésével, ám annak szellemi örökségének romjain egy újabb izmus nőtt ki. A mečiarizmust 1998-ban nagy harcok árán sikerült legyőzni s fokozatosan a demokrácia után megteremteni az egészséges gazdasági fejlődés alapjait is és integrálni országunkat az európai és transzatlanti struktúrákba. Úgy néz ki, a következő évek egy újabb harcról fognak szólni, amelyet a posztkommunizmus és mečiarizmus romjain építkező új izmussal kell majd megvívni. A vezér után nevezhetjük ezt akár ficoizmusnak is, de a név itt nem oszt, nem szoroz.

Ehhez a politikai harchoz viszont egy új csapatnak kell érkeznie. Ugyanúgy, ahogy a bársonyos forradalmat sem a 68-asok nyerték meg, és ‘98 harcát sem a 89-es elitgárda. 1989-ben Dubčeket már csak múzeumi relikviaként, tiszteletből mutogatták, mint egy korábbi időszak merész (?) alakját. Ő már nem döntött. 1998-ban sem az egykori rendszerváltó társaság győzte le Mečiart és holdudvarát, hanem az új hullám. Nem Čarnogurský és a régi VPN-es alakzat volt a nyerő, hanem az agilis, politikailag még viszonylag zöldfülűnek számító Dzurinda körül formálódó társaság. Az a társaság, melyben mind konzervatív (Palko, Fígeľ, Hrušovský), mind liberális (Mikloš, stb.) oldalról friss, életerős politikusok jelentek meg, akiknek akkor még lehetett hinni. Akik új víziókkal jöttek. Akik füle mögött nem volt margarin. Mostanra ez a generáció kifulladt, részben hiteltelenné vált. Fico és a körülötte formálódó politikailag szűz titánok csapata (Maďarič, Kaliňák, stb.) pedig úgy hengerli át az ellenzék egykori nagyágyúit, mint anno a robusztus és ütőképes Mečiar tette ezt a 90-es évek elején és közepén a rendszerváltó nemzedékkel.

Ugyanúgy, ahogy Dubček és reformátorai nem tudták volna 89-ben megdönteni a kommunizmust, úgy 98-ban sem tudott volna Fedor Gál, Ján Langoš vagy Ján Čarnogurský Mečiar felett diadalmaskodni. Ezért vizionálhatjuk nyugodtan, hogy 2010 tájékán sem fog tudni a 98-as nemzedék egy újabb győzelmet bevinni. Ezzel a ténnyel meg kell barátkoznunk. Illetve, elsősorban a magukat most még mindig egyedüli alternatívának érző ellenzéki élpolitikusoknak kellene ezen erősen elgondolkodniuk. Ha elfogadjuk e gondolatmenetet, akkor már csak az a kérdés: akkor ki vált majd? Hát… ez azt hiszem még egy ideig kérdés marad. Sajnos.