... tanyára a villany

Kéri László politológus szájából hangzott el egy beszélgetésen a pozsonyi magyar kulturális intézetben, hogy a magyar politikusok jobbára kétféleképpen állnak hozzá a határon túliak ügyéhez: vannak, akik tessék-lássék csinálnak valamit, hogy azért mégse szólhassák meg, hogy nem törődik idegenbe szakadt rokonaival, a másik csoport meg hajlamos túlszeretni a határon túliakat, úgy, hogy az már esetlegesen többet árt, mint használ. Ez így elég sarkított. Véleményem szerint vannak középutasok is, akik szívükön viselik a határon túli magyarság sorsát, és segítő szándékuk nem ártalmas.

Mindazonáltal Kéri László második kategóriájának tevékenységére „jó” példa a mostani eset, miszerint aláírásgyűjtést, valamiféle népszavazást (a formát pontosan nem lehet tudni) szervezne a Jobbik Magyarországért Mozgalom, amelyben megkérdeznék Szlovákia magyar nemzetiségű polgárait, hogy vajon szeretnének-e autonómiát. Már látom is a főcímeket a szlovák újságok első oldalán: „Az önállósodásról szavaznak a magyarok”, „Elszakad a Felvidék?” „Szlovákiai Koszovó” „Slota: én megmondtam” stb. Már ez is elég lenne a kedélyek borzolásához, de itt még nem ér véget a mese! A zavartalan lebonyolítást a Magyar Gárda biztosítaná!! Na hát ez aztán tényleg kell nekünk!
Itt van ugye ez a szívatás Beneš doki szellemével, vagy újabban az iskolaügyi miniszter teljesen abszurd ötlete a helységnevek használatáról a magyar tankönyvekben. Kedves magyar szélsőjobb, ha annyira segíteni akartok nekünk, miért nem lehet most kussban maradni? Amikor végre tudjuk konkrétumokkal bizonyítani, hogy ez tényleg egy nacionalizmus felé hajló kormány, hogy a jogainkat, ahol csak lehet, csorbítani akarják, nem ismernek el bennünket teljes jogú állampolgárnak, miért kell politikai ellenfeleinknek lehetőséget adni, hogy kontrázzanak?? Miért nem lehet úgy intézni a dolgokat, hogy csakis a bennünket ért sérelmek legyenek napirenden, nem pedig olyan dolgok is, amelyek pozíciónkat gyengítik itthon valamint külföldön is?? Felhozzuk az EP-ben a dekrétumok ügyét, el lehet mondani, hogy szívatnak bennünket. Ezzel párhuzamosan jönnek egyes nacionalista szlovák képviselők, hogy hát azért van itten ez a gárda is a másik oldalon, amely fenyegeti Szlovákiát, figyeljünk rá! Felszólal majd Bauer Edit vagy D. Z. Árpád az EP-ben, hogy megint nyirbálják jogainkat, kérem szépen: magyar tankönyvek. Jönnek azok a szlovák nacionalista képviselők, hogy khmm, a gárdások meg már a spájzban vannak! Nem lenne nagyobb hatása, ha csak a mi oldalunkon történne felszólalás? Nem tudnánk jobban érvényesíteni az érdekeinket, jobban nyomást gyakorolni a kormányra?

Na meg ott van az az ostoba Slota is, most majd megint vele lesz tele a sajtó, most majd mondhatja, hogy ő figyelmeztetett előre, támadnak a magyarok, elfoglalják/elcsatolják Dél-Szlovákiát. Megint csak az ő pozíciója erősödik, aminek majd megint mi isszuk meg a levét.

Ez a népszavazásos dolog tehát sehogy sem fogja szolgálni a felvidéki magyarság ügyét, annyira kell ez most nekünk, mint tanyára a villany.

Én megértem, hogy a gárdának folyamatosan feladatot kell adni, nehogy szétessen a csapat, de nem igaz, hogy nincs már temető, amit meg lehetne tisztítani, vagy emlékhely, amit rendbe lehetne hozni...vagy akkor menekítsenek le kismacskákat a fáról, ahogy azt a Felvidéki Hajabács Kálmán Tűzoltóegylet tagjai is teszik, annak is több értelme volna.

Különben meg, egy ilyen várhatóan nagy port felkeverő projektnél érdemes lenne elgondolkodni azon is, mennyire lenne használható az eredmény? Egy mezei szlovákiai magyar ugyanúgy nem tudja, miről szólna gyakorlatban az autonómia (tehát mi az, amiről szavaz), mint egy mezei szlovák. Nem vagyok nagy népszavazáspárti, de lehetne ilyen felmérést, szavazást csinálni. Ha felelős, hozzáértő emberek letennének végre az asztalra egy átgondolt, pontosan kidolgozott, konkrétumokat(!) tartalmazó koncepciót, megindokolva(!) benne, hogy mit miért; azzal, hogy testvérek, akkor szavazzunk erről: ide pontosan leírtuk, hogy miről szólna a történet (megjegyzem, ezt viszont jó lenne már végre tényleg elkészíteni). Olvassátok el, gondolkodjatok el rajta, aztán mondjátok meg, hogy kell ez nektek, vagy nem. De ez így, ahogy most tálalva van, nem sokat ér. Hasonló az eset, mint a mindkét oldalon túllihegett „december 5.” volt – ott se tudták, miről szavaznak, itt se tudnák. Meg is lett az eredménye. Nem szívesen hozom fel ezt a témát, mert nem szeretem, mikor manapság pl. egy ünnepi beszédben az előadó ”decemberötödikézik”, de mégiscsak ez a legjobb példa arra, milyen károkat tud okozni egy elcseszett népszavazás (mondom ezt úgy, hogy akkor személyesen is az IGEN mellett kampányoltam).

Ez az autonómia-népszavazás projekt arra is rámutat egyébként, hogy az erős rezervákat mutató autonómia ismeretekkel rendelkező szlovák, valamint szlovákiai magyar polgárok nincsenek egyedül a problémájukkal (sovány vigasz...), mert a kezdeményező Jobbikosok sem vágják a lényeget, úgy látom. Autonómia=önrendelkezés, – ezt már Csáky, Bugár... annyiszor elszajkózta, hogy nem kell a szó jelentésének megértése végett az értelmező szótárt felütni az A-nal – de próbáljuk kicsit szájbarágósabban is: na, arról van itt szó nagy vonalakban, hogy majd MI megmondjuk, hogy NEKÜNK mi a jó, majd MI eldöntjük, hogy mit szeretnénk tenni, ne avatkozzon be senki a MI dolgainkba, amelyek csakis BENNÜNKET érintenek.

Pont ezt teszi most a Jobbik, beleavatkozik a dolgainkba, úgy akar autonómiát nekünk, hogy közben maga sem tartja tiszteletben az autonómiánkat viselt dolgainkkal kapcsolatban. Továbbá árt most ezzel a kísérlettel, valamint gyengíti a pozíciónkat is. F@sza.

A függetlenség precedense

Érdekes korszakban élünk, bár ez a történelem majdnem minden szakaszára érvényes. Azt gondolhatná az ember, hogy – számtalan háború után – a 21. század elejére állandósult már a világrend, állandósultak a játékosok és a szabályok. Gondolok itt az egyes országokra és a határaikra. Valamennyire ez így is van, de azért itt-ott még napjainkban is módosulnak a határok és változik a világ földrajzi-politikai térképe.

Az egyik legfrissebb eset Koszovó kérdése, ami ugyan még nem zárult le, de az eredmény már sejthető. Sokunk fantáziáját megmozgatta már a várható eredmény, természetesen a szlovákiai politikai elitet is beleértve, akik sikeresen belpolitikai kérdést kreáltak belőle. A szlovák pártok egymást felülmúlva ecsetelték Koszovó függetlenségének következményeit, amely szerintük precedenst teremt. Szerintem is, de más helyzetre ezt nem lehet aplikálni, hisz itt háborús következményekről van szó.

Napjainkban azonban, hogy ne unatkozzunk, egy másik államhatár módosulása is téma lett. És nem meglepő hogy ennek is van szlovák vonatkozása. Belgium jövőjéről van szó, amely definiálásában a jó viszonyra való tekintettel a legbölcsebb szlovákiai politikus, Vladimír Mečiar is segédkezett.

Konkrétan ugyan nem mondta azt, hogy váljanak szét, ezt szerinte is maguknak a belgáknak kell eldönteniük, de nyilvánvalóan nem próbálta lebeszélni őket, hisz ő maga is egy ilyen projekt büszke atyja. Kíváncsi vagyok, Belgium esetében előkerül-e valamikor a „precedens“ szó. A koszovói helyzethez ugyan semmiképpen sem hasonlíthatjuk, de még ennek ellenére is kíváncsian várom a fejleményeket.

A 10 és fél milliós Belgiumot többségében (6 millióan) az ország északi felében élő (Flandria) holland nyelvű flamandok lakják. A maradék lakosság francia nyelvű és az ország déli felében fekvő Vallóniában él. A harmadik régió, Brüsszel, hivatalosan kétnyelvű, de gyakorlatilag francia. Belgium keleti részében él még egy 70-80 ezres létszámú német kisebbség. Zárójelben jegyezném meg, hogy Belgiumban a német is hivatalos nyelv, és Belgium bonyolult politikai rendszerében komoly autonómiával bírnak. Az említett három régión kívül még három nyelvi közösségre (flám, vallon és német) osztható az ország, amelyek szintén jelentős jogkörökkel rendelkeznek, főleg az oktatás és a kultúra területén. A 3 régió és 3 nyelvi közösség mindegyike saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, tehát Belgiumban a szövetségit is beleszámítva elvileg 7 parlament és kormány van. Elvileg 7, gyakorlatilag viszont csak 6, mert a flám nyelvi közösség és régió a létrejötte után rögtön egyesült.

Az egyes régiók függetlenségének gondolata ugyan nem újkeletű Belgiumban, a második világháború után is élénk téma volt, és 2006 végén is vitát váltott ki egy tv-társaság vicce. Reális kontúrokat azonban csak a napokban öltött, mivel a júniusi választások óta sem sikerült a kormányalakítás Yves Leterme-nek, a győztes kereszténydemokrata párt elnökének. Ez főleg az alkotmány- és államreformterveknek köszönhető, amelyben a 4 fő párt nem tud megegyezni, és tanácstalanságukban a szétválás gondolata is felmerült. Ez azonban mégsem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek első látásra tűnik.

A szétválásról ugyanis nincs társadalmi konszenzus. A közvéleménykutatások szerint a flámok fele támogatja a függetlenséget, a vallonoknál ez az arány csak 20%, ami érthető, hisz gazdaságilag Vallónia kevésbé fejlett, ezért a szétválás őket hátrányosan érintené. És ezen a ponton válhat precedens értékűvé a belga szétválás is: szét lehet-e úgy válni, hogy nem lesz a témáról egyetértés? Társadalminak nem kell lennie, hisz az Szlovákia és Csehország esetében sem igazán volt. Politikai egyetértésre gondoltam. Főleg az említett gazdasági okok miatt nemigen tudom elképzelni, hogy a vallonok belemenjenek Flandria függetlenségébe. És ebben az esetben az ország felosztása már nem két fél megegyezésén alapulna, mint Csehszlovákia esetében. Hangsúlyozom: ezt az esetet személy szerint nem tudom elképzelni, mint ahogy a szétválást sem igazán. De ha mégis megtörténne, és netán az egyik fél akarata ellenére, kíváncsi vagyok hogyan változna Mečiar véleménye...És egy ilyen szétválás sokkal inkább lehetne precedens értékű, mint Koszovó.

Szóval kíváncsian várom a folytatást, azt hiszem érdemes lesz ezt a témát figyelemmel kísérni. Biztos vagyok benne, hogy a katalánok is kíváncsian várják a fejleményeket.

Dekrétumok a lá Štefan Hríb

Kommentár nélkül: Štefan Hríb, .týždeň, 39/2007, editorial

„Keményen az asztalra csaptunk hát végre, és az egész világnak a tudtára adtuk, hogy minket megváltoztathatatlanul és visszavonhatatlanul nem izgatnak, s nem is fognak soha izgatni magyarjaink háború utáni megpróbáltatásai. Mutáló hanggal kiáltottuk ezt ki a világba, és megrészegedtünk a hatalmas erőtől, mely közben legalább egy pillanatra áthatott minket, kicsiket.
Ez az asztalra csapás csodálatosan összekötött bennünket. Slotát Dzurindával, Mečiart Miklošsal, Paškát Palkoval, a kormányt az ellenzékkel. Mindenki szükségét érezte hirtelen, hogy hazafiként tündököljön, hogy ne csak Rafaj kezdeményezése látsszon annak, mellyel ez a fajankó egyenesen történelmet szeretne írni. Mellesleg: ez a Slota-szolga azokat az igazságtalanságokat, melyek magyarjainkat érték és a megpróbáltatásokat, amiken át kellett menniük egyszerűen denacifikációnak nevezte. És még ez a súlyos szívtelenség is majdnem sikert aratott.
Csak egyetlen szlovák politikusnak, Pavol Mináriknak volt elég bátorsága nemet mondani az egész határozatra. Ezt nagyra értékeljük.
A logika, amivel a félelemmel teli szöveg elfogadását magyarázták, gyermeteg volt. A mi magyarjaink a hibásak, mert ők választották szabadon a fasiszta Magyarországot, ők voltak azok, akik együtt működtek a budapesti vezetéssel, ők voltak azok, akik a bécsi döntés után alattomosan elvettek egy darabkát a földünkből, sőt, még kínozták is a szlovákokat, akik hirtelen egy ellenséges országban találták magukat. Akkor most milyen jogon beszélnek igazságtalanságról, mi alapján követelnek bocsánatkérést, sőt kártérítést?
Csakhogy ez a logika logikátlanul hangzik. Hogy ők szabad akaratukból csatlakoztak Horthy és Szálasi Magyarországához? És mi? Mi talán tiltakoztunk Tiso és az ő embertelen törvényei ellen? Hogy a magyarjaink legtöbbje együttműködött a vezérével? S mi talán nem tettük ugyanezt a miénkkel? Hogy a magyar állam kínozta a szlovákokat, akik akaratukon kívül kerültek oda? S mi vajon hogyan bántunk a zsidóinkkal? Mit akarunk mi most bebeszélni magunknak? Hogy mi igazságos győztesek voltunk, ők meg igazságtalanok, s ezért vesztettek. Hogy nekünk, a sértetteknek jogunk volt őket, a fölöslegeseket kitelepíteni? Valóban egy emberként bólintunk rá mindannyian erre a történelmi ferdítésre?
A Benes-dekrétumok, melyek rengeteg fájdalmat okoztak, szörnyű következményei voltak egy szörnyű háborúnak, amiért elsősorban a német fasiszták a felelősek. De nem csak ők. Az orosz kommunistákat, akik Hitlerrel karöltve szétdarabolták Lengyelországot és szintén rabszolgasorsba akarták dönteni a világot, ugyanúgy terheli a felelősség súlya. Mint ahogy, természetesen, mindenkit, aki segítette Hitlert – úgy Magyarországon, mint nálunk. Tiso holicsi beszéde számtalan sírból kiált vissza ránk. Ezt már nem mossuk le magunkról.
Ez a lap nem szetretné megnyitni a dekrétumok kérdését, se eltörölni nem kívánja őket, de még csak a háború után Európában kialakult satus quo-t sem szándékozik kétségbe vonni. Az játék lenne a tűzzel, és ha néhány magyar politikus ezt a játékot szeretné játszani, akkor bűnösen hazárdírozik. Mi inkább valami mást szeretnénk.
Azt, hogy a politikusok, akik a Szlovákiában élő magyarokat képviselik, hagyjanak fel azzal, hogy önző módon csak azt hangsúlyozzák, milyen igazságtalanság érte őket egykoron. Ez az ő adóságuk az ugyanúgy ártatlanul meghurcolt szlovákokkal szemben.
De azt is szeretnénk, hogy a politikusok, akik a szlovákokat képviselik, még ennél is tovább menjenek – mi vagyunk többségben, nyugodtan lehetünk hát nagyvonalúbbak. Nekünk, ha valóban érettek vagyunk, bocsánatot kéne kérnünk minden szlovákiai magyartól, aki igazságtalanul szenvedett. Ettől ugyan azok az átkozott dekrétumok nem változnak meg, mi viszont igen. Mert ez meg a mi kifizetetlen tartozásunk.”

(fordította: Jurgen, eredeti: itt)

Na de mi lesz holnap?

Elöljáróban: Ebben a postban leginkább a blog(o)poli cikkeire reflektálok. A gyakori utalások ellenére egyáltalán nem személyeskedésnek szánom a kritikám, hanem vitaalapnak tekintem az ott megjelenteket.

A parlamentben a napokban megerősítették a benesi dekrétumokat. Katasztrófa, komolyan... de igazából váratlanul ért bárkit is, hogy a parlamentben inkompetens, félművelt, nacionalista képviselők ülnek egytől egyig? Aligha. Jobb kocsmakörökben is csak három sör kell ahhoz, hogy egy magyar asztaltársaság elkezdje egymásnak bizonygatni, mennyire is tele van soviniszta szlovákokkal az ország. Egytől egyig. Néhol még sör sem kell hozzá. Nem tudtunk meg mi kérem szépen semmi újat, felháborodásra legfeljebb az adhat okot, mekkora kéjjel csapták tökön az egész felvidéki magyarságot a szlovák képviselők.
A benesi mélyütést nem okvetlenül azért vitték végbe, mert az a százhúsz igennel szavazó honatya a velejéig gonosz és minden szabadidejében a magyarok ellen áskálódik, de nem ám. Mind a százhúszan egy kissé hülyék, egy kissé gonoszak, de a leginkább lusták és képtelenek gondolkodni, ha nem muszáj okvetlenül. Egy átlagos parlamenti képviselőt - ha nem fűződik közvetlen érdeke hozzá - minimális erőfeszítéssel meg lehet győzni arról, hogy nyomja meg az "igen" gombot, pláne, ha nem származik ebből a számára semmilyen kellemetlenség. Milyen problémái is lehetnek az embernek abból, ha a választói számára is bebizonyítja, hogy igaz szlovák? Érdekel egyáltalán valakit is az, hogy a dekrétumok egy kicsit többről szólnak? Hopp, itt van ötszázezer magyar választó, de hát ezek amúgy is elveszett lelkek (a félig-meddig már az elnökválasztásra készülődő Iveta Radičová számára persze nem, ő "véletlenül" nem is szavazott). A javaslatot elfogadták, jöhet a felháborodás, az ellenállás, a fohhadalom.

És most röviden a távlati lehetőségekről. Mi legyen most? Verni ököllel az asztalt a törvényhozásban, esetleg - horribile dictu - kivonulni a parlamentből? Elárulom, ezt a trükköt már egyszer eljátszották a vidékünkön, ki nem találják a kedves olvasók, hogy ki és mikor. Az SNS, másfél évszázaddal ezelőtt, hogy így tiltakozzon az elnyomó magyar politika ellen. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy belássák, nem okvetlenül így fogják kikaparni a gesztenyét, a magyar parlament tagjai ugyanis nem követtek el tömeges harakirit a fájdalmukban, mikor távozni látták a szlovák honatyákat.

A magyar érdekeket ebben a helyzetben - tetszik, vagy sem - két úton, méghozzá két törvényes, aprólékos és szisztematikus munkát igénylő, de létező úton lehet megvédeni.
Első szövetséges a külföld. A szlovák parlament - mint a határozatból is látszik - ebben az évszázadban képtelen lesz magától engedni. Igenis, századszorra is oda kell járulni a nagy testvér színe elé és elmondani, hogy mennyire nagy a gubanc idehaza. Ha a nagy testvér keze csak egyszer is pofonra lendül, akkor annak már lesz hatása. Ilyenkor kell szomorúan konstatálni, hogy az uniós parlamentbe kéne még legalább három- négy Bauer Edit.
A második lehetséges játszótér - bármilyen furcsa is lesz ezt hallani - a szlovák jogrend maga. Tudja valaki, hol és milyen körülmények között beszélhet az anyanyelvén? Mikor és kinek mondhatja alapesetben félelmek nélkül, hogy jó napot, mikor rakhat ki egy magyar feliratot az üzlete homlokzatára? Na ugye, házi feladatként utána lehet nézni. A köztársaságunk sokat szidott nyelvtörvénye és a kisebbségvédelemről szóló intézkedések is telis-tele vannak meglepő passzusokkal, lehet perelni.

Sziszifuszi munka, tudom, rádásul van egy komoly hátránya a golyó általi halállal szemben. Negyedannyira sem romantikus.

A kollektív bűnös kollektív vádja

A szlovák kormány a múlt héten kiengedte a gonosz szellemet a palackból. Tette ezt az által, hogy be szerette volna véglegesen betonozni a szlovák jogrendszerbe a hírhedté vált Benes-dekrétumokat. Hogy ezentúl senki meg ne kérdőjelezhesse érvényességüket. Be is betonozta, a dekrétumok immáron érinthetetlenek. A rossz szellem meg kiszabadult, s megszállta a Felvidék eddig józanul gondolkodó értelmiségeit is. Legalább is azt a részét, amelyik a világháló virtuális világának faliújságára rendszeresen ki szokta függeszteni véleményét (mely jobbára nem csak olvasható, hanem olvasandó is). Volt, aki csak szerényen felhívta magyar testvérei figyelmét, hogy amilyen az adjonisten, olyannak kéne már végre lennie a fogadjistennek is. Mások már hevesebben anyáztak, sőt, olyanok is akadtak, akik odáig fajultak, hogy fegyverbe szólították a magyarságot. Az, hogy sok magyar zsebben kinyílt a bicska, nem meglepő reakció (pláne, ha az Csehországot megjárt nagyapai örökség). Még az is érthető, hogy ezután nem a higgadt mérlegelés következett, melynek hatására a pengék visszakerültek volna a tokjukba, hanem elő is lettek – támadólag – rántva. A baj ott kezdődik, hogy nem a megfelelő irányba csaptak le: tudatos – és ez által akár még hasznos is – döfések helyett össze-vissza vagdostak mindenkit. Egész pontosan minden szlovákot. Kivétel nélkül. Azokat a szlovák újságírókat is, akik heteken keresztül foglalkoztak főtémában M. H. ártatlanságának bizonyításával, azt a szlovák ügyvédet is, aki mindent elkövet, hogy jogorvoslatot szerezzen M. H.-nek. Azt a szlovák pszichológust is, aki talpra állította M. H.-t. Azt a volt szlovák egyetemi rektort is, aki élő adásban hajlandó törni a magyart a szlovák rádió magyar adásának vitaműsorában. Azt a szlovák zenészt, aki ha éppen nem a szaxofonját fújja, kiválóan beszél magyarul. Meg mellesleg azt a szlovák barátomat is, aki a legutóbbi parlamenti választásokon az MKP-ra szavazott. Meg azt a szlovák ismerősömet, akit hónapokon keresztül tanítottam magyarul. Meg azt a szlovák tanáromat, aki már hónapok óta tanul magyarul. Meg, meg, meg… Sorolhatnám még, mennyi mindenkit ért igazságtalanul a döfés, mikor a blogerek dühtől reszkető kezei (a fórumozók vasökleiről nem is beszélve) egy csapásra sújtottak le százvalahány képviselő döntése miatt az egész szlovák nemzetre. (A képviselő-anyukákat ért vágások ejtették a legenyhébb sebeket, ezért javaslom, elkövetőjét egy szóbeli figyelmeztetés kíséretében kihúzni a vádlottak sorából) Hát, ja, ha már érinthetetlen a kollektív bűnösséget kimondó dekrétum, akkor vádoljuk meg kollektíven az egész szlovák népet (vagyis, hogy pontos legyek: az egykoron elkorcsosodott magyarokat)… – ez az, amire a legkevésbé van szükségünk (nem az iróniára, hanem a kollektív vádaskodásra). Mert ezzel csak egy valamit érünk el: magunk ellen fordítjuk a semlegesek nagy táborát, akiknek megbocsáthatatlanul a szemükre hányjuk egyetlen bűnüket, a némaságot. Pont azt tesszük, ami a kormányban ücsörgő nacionalisták forgatókönyvében meg vagyon írva: elvágjuk az utat a szóba jöhető szlovák partnerektől is. Elkényeztetett kölyökként felbőszülve őrjöngünk, ahelyett, hogy tapasztalt bölcsként józanon értékelnénk a helyzetet (azt az ellentmondást, például, hányan vették észre dühkitörésükben, hogy ugyanannak a határozatnak a bevezetőjében, amelyben érinthetetlennek nyilvánítják a kollektív bűnösség elvét, elítélik azt? Vagy azt, hogy a dekrétumok által sújtottak kárpótlása a továbbiakban is lehetséges?) Mert nem az a tábla mutatja a helyes irányt, amin a KONFRONTÁCIÓ szó virít, akármilyen szépírással is ékeskedik ott ez a szó, hanem azt a nyilat kell követnünk, amire a KOOPERÁCIÓ van írva, bármennyire kicsik is azok a betűk és erőtlenek azok a kezek, amelyek rápingálták. Zárjuk, hát, be szaporán azt a palackot, melyet mások olyan készségesen nyitottak ki nekünk, mert nem a nyájas Aladdin lakik abban, hanem egy viszályt szító gonosz szellem. Ja, s még valami: egyedül nem fog menni, kellenek hozzá a szintén a zárat kereső szlovák társak is. Mert vannak olyanok is. Nem is kevesen. Még ha nem is olyan hangosak, mint a fedelet eldobó honfitársaik…

Káoszelmélet

- Egy pillangó meglebbenti a szárnyát Pekingben és tornádó söpör végig Amerikán.
- Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülte után zápor mossa el Budapestet augusztus huszadikán.
- A Fico- kormány második pilléres bejelentése után a szlovák válogatott kikap Wales csapatától otthon és csak döntetlenezik az írekkel.
- A Gyurcsány- kormány további mesterkedései hatására Törökországban Gera Zoli felvágásáért tizenegyes helyett a bíró kiállítja a játékost.
- A második Dzurinda-kormány ténykedése miatt a hokiválogatott még csak az aranyérem közelébe sem jut.
- Az Egyesült Államok megszállja Irakot, mire pozitív lesz Floyd Landis doppingtesztje.
- Az angolok is csatlakoznak és Tim Henman eltűnik a tenisz elitjéből.
- A franciák elítélik a támadást, a fociválogatott pedig rúgott gól nélkül esik ki a vébén.
- Putyin ellenőrzése alá vonja az orosz sajtót, a Kaszpi-tenger vízszintje pedig még tovább süllyed.
EZ NEM LEHET VÉLETLEN!

Egy ember halálára

Régebben mindig voltak mindig olyan hülye gondolataim, hogy mit fogok mondani, vagy hogy mivel fogom vigasztalni a lányt, aki elveszti közeli rokonját. Párszor már lefutott az agyamban elalvás előtt, amikor még álmatlanul forgolódtam az ágyban. Gondoltam, magamhoz ölelem majd és tartom őt fél órán keresztül, csak így, szótlanul, a külvilágot teljesen kizárva. Aztán rávilágítok, hogy nincs értelme a szomorúságnak, hogy meg kell adni a tiszteletet, meg kell tartani őt emlékezetünkben, de a gyásznak nem kell napokig tartó sírásba fulladnia, meg az értelmetlenségbe süllyedve keresni a választ, hogy hol lett az egész világ elcseszve.

Nemrég alkalmam volt praktizálni a teóriát. Ketten voltunk az irodában. A csajszi mellettem tudta meg, hogy meghalt a közeli rokonja. És nem volt betervezve. Rajtam kívül másra nem is nagyon számíthatott a közelben. Én lefuttattam magamban pár variációt, hogy mivel lenne legjobban megvigasztalni őt, meg hogy milyen mondatokkal lehetne elűzni azt a reménytvesztett jó pár tonnás nyomást, amely lelkére nehezedett, de asszem pár szlovák szó kiesett a szókincsemből, meg lehet, hogy benne sem voltak, és csak annyi jött ki belőlem, hogy „Drž sa“. Nem volt értelme mást mondani, nem is kellett. Itt sajnálkozás és részvét nemigen segít. Erős támaszra van szüksége ilyenkor az embernek. És most cseppet hülyének is érzem magam miatta, amiért nem kísértem hazáig, hátha útközben összeesik. Eléggé ki volt szegényke. Ha gyorsabban reagáltam volna, akkor már fél üveg házival kevesebb lett volna a hűtőben. De hát engem is letaglózott egy cseppet az eset. Annak ellenére, hogy nem az a fajta vagyok, akit könnyű meglepni. Temetésen is talán akkor könnyeztem utoljára, amikor piszok ment a szemembe. Látszólag elég érzéketlen vagyok. De minden csak felfogás kérdése.

Az élet elsőre értelmetlen. Cselekszünk, gondolkodunk, írunk, aztán meghalunk. Minden, amit tettünk, tetteink, gondolataink, személyiségünk, vágyaink és élményeink elvesznek azok halálával, akik ismertek bennünket. Jön egy újabb generáció, amely szintén teszi a dolgát, cselekszik, gondolkodik, aztán kihal, és egy másik váltja fel őket. És ez így megy tovább, amíg ki nem hal az emberiség, vagy be nem népesíti a világűrt. Emberek naponta halnak meg és születnek újak. Nem kell stresszelni. Napi egy serről biztos lemondanék, ha legalább egy pillanatra láthatnám, hogy mi lesz 100 év múlva.

Az embernek fáj, ha egy ember, akivel naponta szokott találkozni és nemcsak támaszt talált benne, hanem szeretet is kapott tőle, és tudja, hogy elment, és úgy ment el, hogy soha többet nem válthat vele egy rövidke szót sem, és arcát sem fogja már látni, max. fényképeken vagy emlékeiben, bizony kellemetlen. Az embernek még eszébe jut, hogy mennyi mindenről szeretett volna még vele beszélgetni. Szerette volna még elmondani neki az érzéseit a véleményét, amikről úgy sem szoktak sosem beszélni. Mert az ember nem olyan fajta, hogy csepegős érzésekről és az emberekről megformált véleményről beszélgessenek, pláne nem akkor, amikor burcsákszezon is van, meg a bajnokok ligája is elkezdődött. Én aszondom, hogy egy jó hideg sörrel az ember ki is elégítette a vágyait. A beszélgetésnek tűnő háttérzaj már csak hab a tortán.

A haláltól nem kell félni. Az egy természetes dolog. Minden este aludni megyünk, minden reggel meg felébredünk, és sosem csodálkozunk el rajta, hogy ez hogyan lehetséges, és miért van így. Aki úgy él, olyan, amilyen mindig is szeretett volna lenni, meg van a saját értékrendje és személyisége, akkor az nem fél a haláltól. És ha már holnap a halálos ágyán fog elmélkedni, akkor is csak azt fogja mondani, hogy sosem csinálta volna másképpen, és büszke arra, hogy ilyen emberek között halhat meg ilyen élettel és emlékekkel. Akkor érdemes volt élni, függetlenől attól, hogy csak 25 évbe vagy 80-ba fért bele a munkálkodása. És ha tudja, hogy temetésére majd nem sajnálkozva és kisírott szemekkel mennek el az emberek, hanem azzal a jóleső érzéssel, hogy büszkék arra, hogy ismerték őt, akkor annál nem is kívánhat többet az ember. Az is csak bizonyítéka annak, hogy tényleg egy szép élet volt az övé.

Marketing nyugdíjpénztár módra, avagy milyen, amikor magyarázzák a bizonyítványt

Múlt pénteken az alábbi felháborodott felhivással fordultam a nyugdijpénztáramhoz, akitől úgy 35 év múlva - ha a kérdés aktuális lesz - a nyugdijam felét várom majd, mégpedig a nyugdíjrendszer 2. pillérén keresztül (az államnyelv miatt elnézést):

--------------------------

Dobrý deň,
Ako klient ČSOB d.s.s., a.s. Vás žiadam, aby ste nesúhlasili s navrhovaným znížením hranice odvodov z 9 % na 6 %, a aby ste bojovali za práva svojich klientov, ktorí Vám v dobrej viere zverili správu svojich dôchodkových fondov. Domnievam sa, ze dôvera Vašich klientov je to najcennejšie, čím Vaša DSS disponuje a zasluhuje si viacej starostlivosť o naše záujmy, ako je súčasný návrh dohody správcovských spoločností s vládou SR.
S pozdravom, ...

......................

A felhivásom apropóját a Nyugdijpénztárak Szövetsége és a kormány közti, kezdetben titkosan kezelt tárgyalássorozat adta. Röviden felvázolva az ügy hátterét, arról van szó, hogy a jelenlegi kormány minden lehetőséget felhasználva csökkenteni szeretné a tőkefedezeti elven működő 2. pillér súlyát a felosztó-kiróvó elvű 1. pillér javára. A miérttel most ne foglalkozzunk, az külön misét érdemelne. Sőt, talán többet is!

Az említett egyeztetéseken a kiszivárgott hírek szerint mindkét fél olyan kompromisszumos megoldásra törekedett, mellyel az én, és további 1,6 millió nyugdijpénztári ügyfél feje fölött, és érdekeinket figyelmen kívül hagyva a saját bőrüket próbálták menteni. A kecske is jól lakik, káposzta is megmarad elvet követve a következő javaslatokról szerezhettünk tudomást, hála az éber médiának:

1. átmenetileg 9 %-ról 6 %-ra csökkenne az elvezetett járulékmérték a 2. pillérbe

2. cserében a 2. pillér nem lenne újra megnyitva, és egyúttal emelkednének a nyugdíjpénztárak kezelési költségei is

Mondanom sem kell, hogy míg az első pont a kormány, a második a magánnyugdíjpénztárak érdekeit szolgálná. Aki rosszul járna, maga az ügyfél, tehát mi, a jövő nyugdíjasai. Dehát ez kit érdekel, nemigaz?

Az egész ügy medializálása után persze kitört a botrány, mindkét fél igyekezett tagadni mindent.

Mindenesetre sokatmondó, hogy felháborodott levelemre ezt a választ kaptam tegnap este az érintettől:

----------------------------

Vážený pán ...,
dovoľujeme si Vás informovať o nasledovných skutočnostiach:
naša dôchodková správcovská spoločnosť /DSS/ prostredníctvom Asociácie dôchodkových správcovských spoločností /ADSS/ ihneď po zverejnení návrhu novely zákona o sociálnom poistení vyjadrila svoju nespokojnosť a zároveň predložila k uvedenému návrhu 20 pripomienok. ADSS konštatuje, že pokiaľ by novela bola prijatá v predloženej, alebo iba kozmeticky upravenej verzii, znamenala by zásadné ohrozenie stability II. piliera starobného dôchodkového sporenia a následný rozvrat dôchodkového systému. Za najzávažnejšie je považované:
- vylúčenie platieb za ženy na materskej a rodičovskej dovolenke ako aj za invalidov, predĺženie povinnej doby sporenia z 10 na 15 rokov a tým ohrozenie 47 až 53 ročných sporiteľov pri vstupe do systému, otvorenie II. piliera na pol roka.
Napriek opakovaným rokovaniam s navrhovateľmi novely sa nám nepodarilo presvedčiť ich o negatívach pripravovanej legislatívnej úpravy. Z tohto dôvodu sme privítali možnosť predložiť naše odborné stanoviská na inej pôde - s vládnymi predstaviteľmi politických strán.
ADSS, ktorej členom je ČSOB DSS, sa zúčastňuje diskusie o dôchodkovom systéme ako odborná organizácia, ktorá zastupuje záujmy sporiteľov v druhom pilieri starobného dôchodkového sporenia. Do tejto diskusie bola ADSS pozvaná vládou.
Hlavným cieľom ADSS je pomáhať riešeniam, ktoré prispejú ku stabilite dôchodkového systému a budú na prospech sporiteľov v druhom pilieri. ADSS nepodporovala a nepodporí žiadne návrhy, ktoré by poškodili záujmy sporiteľov a mali negatívny dopad na stabilitu systému starobného dôchodkového sporenia. Cieľom asociácie je dosiahnuť, aby bol systém stabilizovaný, pričom nechce podporiť žiadne riešenie, ktoré by znamenalo zníženie prostriedkov na účte sporiteľa.
Záverom nám dovoľte vyjadriť presvedčenie, že sa nám podarí udržať si Vašu priazeň aj v nasledujúcich rokoch Vášho sporenia si na dôchodok a to hlavne dobrou správou Vášho majetku a skvalitňovaním poskytovaných služieb.
S úctou,
ČSOB d.s.s., a.s.

(a levél eredetije a szerkesztőségben)

----------------------------

Ügyes marketing húzás, mondhatnánk, mely az én olvasatomban viszont csak menteni próbálja a menthetőt. Semmi más, mint a megromlott ügyféli bizalom helyrehozására tett diplomatikus próbálkozás, mely meglehetősen nehéz feladatnak igérkezik. Időközben ugyanis felszinre került egy s más, sokmindenre fény derült. A megszerzett tapasztalat ráadásul sokkal óvatosabbá tesz engem is a jövőre nézve, és remélhetőleg mindenkit, aki a 2. pillérben spórol. Saját jövőnk érdekében, hogy ne váljunk a képen szereplő, szabadon manipulálható, vélemény nélküli birkacsordává!

Ukrán vendégmunkások Kürtön

Még a múltkor Ranieri mesternek volt egy faintos gondolata, hogy illő lenne riportot csinálni a kürti szőlőhegyen brigádozó ukrán vendégmunkásokkal, hogy mégis mi motiválja őket, hogy hónapokat legyenek távol szeretteiktől dél-szlovákia egyik falucskájában, és nem éppen a legkellemesebb munkát végezzék. Hát a megélhetés, logikus, költői bevezetőnek szántam. 50 koronás órabér, heti hét nap, reggel 8-tól este 8-ig, 17 évestől nyugdíjasig, tanítótól munkanélküliig. 20-tól 40 főig. Én is csak úgy hallottam felőlük a falu egyik kultúrközpontjában, ahol még viszonylag elég iható sört is csapolnak.

Habár most, hogy így mélyebben belegondolok, kétszer össze is futottam velük. Első alkalommal akkor, amikor a vonatállomáson vártam a vonatra. Messziről 5 szőkeség tűnt fel hirtelen. Mondom, kik ezek a szépségek. De hát marha messze voltak még, meg szemembe is sütött a nap, nem is beszélve arról, hogy a zoom sincs a szemüvegem alapfunkciói közé beépítve. Hát korukból ítélve asszem mindegyik lehetett volna az anyám. Max. az egyik kénytelen lett volna alapsuliban szülni. De nem is ez az érdekes. Cseppet sajnáltam őket. Habár tudom, hogy egy embernek nincs rosszabb, mintha sajnálkoznak felette. Távol a hazától, ismerősöktől, zéró szórakozási lehetőség, napi 12 óra robotolás, állandó járkálás rövidke pihenőkkel. Nyári szünetek alatt én is brigádoztam hajdanán a szövetkezetben, de egy hét után totál kivoltam, pedig én csak 8 órát dolgoztam aprópénzért. Nem egy leányálom. Munka után még arra sem volt erőm, hogy leballagjak a kocsmába és rácsatlakoztassam magam egy sárga infúzióra. Másik alkalommal akkor futottam össze velük, amikor beállítottam a szekeret a jéerdés sorok közé. Faterral néztük meg, mi a helyzet a szőlőnkben, aztán nem akartam nagyot kerülni. Blokkoltuk is a traktor útját. Asszem ez görögből maradt rám, görög haver szokta letenni a kocsit mindig a kereszteződésben.

Ranieri mestert sajnos ki kell ábrándítanom. Mert ha riportot akarunk csinálni az ukránokkal, akkor egy cseppet utaznunk kellene hozzájuk, ugyanis már nem dolgoznak Kürtön. Múltkor volt egy kis akciójelenet, amikor kommandósok kerítették körbe a fél szőlőhegyet. Valaki köpött. Estére a kocsma, szokás szerint, jobban és részletesebben tudta a dolgokat, mint az érintettek. Mesélik, hogy a vízumokkal voltak problémák, habár agentúrán keresztül voltak megrendelve a munkások. Lehet, hogy nem voltak teljesen bejelentve, hogy megspóroljanak egy kis költséget a mindenféle egészségbiztosítóval, meg miegymással kapcsolatban. Nem tudom. De logikusnak tűnik. Manapság nem valami kifizetődő a borbiznisz. Amúgy nem lett volna semmi baj, ha az emberek nem emberek, és nem irigykednek másokra. Mert nem hiszem, hogy a jó polgári kötelességének érzi az ember, ha feljelenthet minden apró törvényszegést. És azt hiszik, hogyha még névtelenül is teszik, senki sem fog rájönni, hogy ki tette. Marha naivak az emberek. Pláne meg falun.

Gratulálunk!!!!

Tizedes kollégánk megnősült! S friss házasként rögtön halált megvető bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megmentette menyasszonyát az elrablástól - az erőszakos tett szervezésében egyébként a körképblog néhány szerkesztője is részt vállalt... :))!

A Kollégának gratulálunk, az ifjú párnak nagyon-nagyon sok boldogságot kívánunk!!!

Nagyszombatban szeretik a focit

Anton Malatinský Stadion, 2007. szeptember 15., szombat, Trnava-Žilina bajnoki mérkőzés:

Anton Malatinský Stadion, 2007. szeptember 12., szerda, Szlovákia-Wales Eb-selejtező:

Túléltük a győzelmet. Túléljük a vereséget is?

A magyar válogatott túlélte az olaszok legyőzését. Nem telt el a dicséretáradattól, nem veszítette el a fejét a hirtelen egekbe szökő szurkolói optimizmustól. Nagy dolog ez, nem mindig sikerült az ilyesmi (a közelmúltból elég csak a kaiserslauterni 2:0-ás győzelmet felidézni), most mégis, mintha valami remény csillant volna meg a magyar futballdrukkerek számára – csapatuk tud jól játszani és nyerni is.

A világbajnokverés után legyőztük Boszniát – lehet fanyalogni, de a Máltán elszenvedett vereség után az ilyesmi már egyáltalán nem magától értetődő –, s olyan helyzet állt elő, hogy a máskor kíméletlenül realista kollégák is megengedtek maguknak egy kis álmodozást.

Az álmodozás első pontja úgy kezdődött: Isztambulban kell megverni a törököket.

A meccset nem láttam. (Nem fogom itt a tévécsatornákat szidni, mert még közvetítés esetén sem láthattam volna – Nagyszombatban néztem Bellamy magánszámát.) Jelzésértékű viszont, hogy elbulvárosodott sportnapilap, független hírportál, ironikus blog, hardcore focihonlap mind-mind bírói tévedést emleget, kivétel nélkül. Valószínű, ezt tényleg a bíró sporttárs barmolta el, de nagyon.

Ha az olaszok elleni csodameccs után féltettük a válogatottat, hogy „fejben” hogyan dolgozzák fel a sikert, most sokszorosan indokolt a féltés. Mert a magyar mentalitás már csak olyan, hogy szinte kéjesen nyalogatja egykori sebeit, s képtelen túllépni a régi igazságtalanságokon. Főleg a bizonyítható igazságtalanságokon. Hát nézzék meg, szétszabdalták az országunkat, hát nézzék meg, kollektív bűnösöknek kiáltottak ki minket, hát nézzék meg, a bíró elcsalta a meccset, megfosztott utolsó reményünktől is.

Sajnos – előfordul ilyen. Sajnos – nemcsak a fociban. Sajnos – a fociban elég gyakran. Levelet írni Platininek, kérelmezni az UEFA-nál, hogy töröljék el Gera piros lapját – ezt mind lehet, csak nem igazán érdemes. Egyetlenegy dolgot érdemes – igazságtalanságot feledve menni tovább.

Ha erre is képes lesz a magyar válogatott, akkor már tényleg lehet reménykedni.

A nagy összeborulás várt visszhangjai

Sírni akartunk, békülni, összeborulni. És megkaptuk azt, ami nagyon is várható volt. De mi mást is remélhettünk? Megszólalt ugye előszöris a nemzeti főkolompos – hangsúlyozva, hogy a szlovákoknak nincs miért elnézést kérniük. Ezt eddig is gondoltuk. Aztán jött sorban a többi okos. Vladimír Mečiar szokás szerint új koncepciókkal lepett meg minket – tőle tudhattuk meg többek között azt is, hogy anno domini MCMXVIII-ban Kossuth pajtás vörös hadserege sarcolta Kelet-Szlovákia kirímedt népét, s ezt mi lefelejtettünk vétkeink túl rövidre sikerült listájáról. Szegény Lajosunk akkor már 24 éve nem volt e világon – gondoltam én is eddig –, de ezután talán át kellene értékelnünk eddigi tudásunkat s kijavítani történelemkönyveinket. Végsősoron, aki államot alapít, alkotmányt fogadtat el és tőkehalmozó nemzeti elitet teremt, talán tudhat valamit. Visszatérvén a tárgyhoz, megszólalt természetesen mélyen tisztelt kormányfőnk is – s benne sem kellett csalódnunk. Égbekiáltóan pofátlanok vagyunk, mert azt voltunk képesek feltételezni, hogy a galamblelkű szlovák nemzet is képes volt valaha valami rosszra. Illetve csak az MKP az, bizony! Maradjanak ők a pofátlanok, mert ilyen hülyeséget találtak ki, és főleg ekkor – ezt a változatosság kedvéért már egy teljesen független hazai szakértőnk írta le egyetlen napilapunk véleményoldalán. Na, ezt is jól megkaptuk. Illetve megkapta – az MKP.

Pedig az egész olyan ártatlanul indult. Az elején még egészen használható ötletnek tűnt, ám hamarosan rá kellett jönnünk, hogy talán mégsem az. Még szerencse, hogy vannak, akik kellő időben fel tudnak minket világosítani…

Rózsaszín hírek

Van ez a bizonyos rózsaszín, minden-nagyon-szupi hang. Bizonyos IQ-szint felett az ember képtelen ezt a hangot előcsalogatni a torkából, következésképpen esélye sincs elhelyezkednie könnyed rádióműsorok butuska műsorvezetőjeként.

Bizonyos IQ-szint felett az ember nem is vágyik erre. Viszont egy-két helyzetben bizonyos IQ-szint felett is kénytelen hallgatni a rózsaszín, minden-nagyon-szupi műsorokat, nyilvános helyen, buszban, satöbbi. Ezek azok a műsorok, ahol Paris Hilton meg Britney Spears a fő téma, meg esetleg Marianna Ďurianová és az ő Honzíkja.

Legutóbb ebéd közben volt szerencsém a rózsaszín, minden-nagyon-szupi hanghoz, majdnem el is vette az étvágyamat. Mert az annyira irritáló hang és a hozzájáruló még irritálóbb hangsúly az egész órás híreket jelentette. Meglepődtem, mert rádióban általában csak a sofőrök társául szegődött Expresen szoktam híreket hallgatni (vagy inkább hallani) a Pozsonyt Rimaszombattól elválasztó öt óra alatt, esetleg célirányosan a közszolgálati adón, amikor sporteredményekre vagyok kíváncsi. A többi adótól eddig megkímélt a sors, hát most aztán kaptam a pofácskámba.

Déli hírek, minden-nagyon-szupi, minden-nagyon-oké adónkon. Első hír: 1. MKP és a bocsánatkérés. A bemondó próbál egy árnyalatnyival kevésbé rózsaszín hangon beszélni, több-kevesebb sikerrel. Aztán egy nagyon fontos közlés: Dara Rolins gyereket vár, és valami új, áldásos tornát vagy masszázst vagy más praktikát alkalmaz a testi-lelki harmónia érdekében. Itt már pezseg a rózsaszínség, ujjong a minden-nagyon-szupi hangulat. Képzeljék csak, egy gyerek! Hát nem szupi? Következő hír: US Open, Djokovics döntős. A minden-nagyon-szupi hang szinte felrobban az extázistól. Szeretném remélni, hogy ekkora Djokovics-drukker, és nem a „Benne vagyok a rádióban!"-effektus okozza lelkesedését. Aztán jön az utolsó hír, amikor már csak a rövid sikkantások hiányoznak az előadásmódból: a pápa ausztriai látogatása során meghalt két öreg, akiknek szíve nem bírta a fáradalmakat. Jujj-jujj! Hát nem szupi és rózsaszín?

Globális felmelegedés – komolyan vesszük ?

Manapság sokat hallhatunk a globális felmelegedésről. A Föld hőmérséklete tagadhatatlanul gyorsabban növekedett az utolsó száz évben, mint bármikor máskor a történelemben. Tudósok százai több ezer tanulmányt végeztek, melyek bizonyitják, hogy az embernek , illetve jópár tevékenységének nagyon lényeges szerepe van ebben a folyamatban. Azonban még mindig vannak olyan "szakemberek", akiknek nem esik nehezére hazugságokkal, féligazságokkal vagy kiforgatásokkal tagadni az ember hozzájárulását a felmelegedéshez, sőt, kétségbe vonni magát a felmelegedést is! Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy egy "harvardos" professzor hogyan képes azt állitani, hogy fajunknak semmi köze planétánk klímaváltozásához. A válasz talán nem is annyira bonyolult. Elég , ha van pár mamutcég (például amelyek véletlenül kőolaj-kitermeléssel foglalkoznak ), amelyek nagyon szivesen fizetnek milliókat olyan tudósoknak, akik tanulmányaikban megkérdőjelezik Földünk ember által előidézett felmelegedését. Hála Istennek, a bizonyítékok, melyekkel ezek az emberek érvelnek (pl. hogy a Nap melegszik nem a Föld), egyre elavultabbá és nevetségessebbé válnak. Nekik azonban ez sem jelent gondot. Itt az újabb taktikájuk : "jól van, elismerem, hogy az ember is ludas a felmelegedésben, azt is, hogy milliók fognak meghalni ennek következtében, a környezet tönkremegy stb. – de ki a francot érdekel ez, ha jó pénzt lehet csinálni a klímaváltozásból! Vegyük csak az emlitett kőolajbizniszt. Az embernek megáll az esze, amikor azt hallja, hogy a kútfúrók sózzák az Északi-sark egyes részein a jeget, hogy igy a jégmentes földből könnyebben ki tudják termelni a "fekete aranyat". Talán még nem fogták fel, hogy ezzel csak még több olajat hoznak fel, ezáltal még több olaj lesz elégetve az autókban , és ezzel csak tovább kinozzák a természetet (a tengerek szintjének emelkedéséről nem is beszélve). Talán elfelejtik, hogy a globális felmelegedés nem egyszeri folyamat. Minél tovább engedjük ki a káros anyagokat az atmoszférába, annál tovább fog tartani. Már nincs esélyünk visszatérni egy hidegebb bolygóhoz, de még van esély arra, hogy elkerüljük világunk teljes felforrósodását, pusztulását. Ezt csak akkor lehet elérni, ha a legrövidebb időn belül az olajat lecseréljük egy alternativ környezetkímelő nyersanyagra, továbbá véget vetünk nagyméretü energiapazarlásunknak. Ha nem teszük ezt az elkövetkező évtizedekben, akkor Szaharává változik a Földünk. Az a nézet, hogy majd alkalmazkodunk a melegebb éghajlathoz, pénzt keresünk belőle , és mindent csinálunk úgy, mint eddig , csak mondjuk északabb területeken, az emberiség pusztulásához vezet. Szeretném elkerülni azt a szitut, mikor majd az unokám a fejemhez vágja, hogy " hogyan lehettetek ilyen egoisták meg könnyelműek , és szartatok a természetre!"

Egy hét kirándulás + 2 focimeccs = 8100 Sk?

A szlovák Šport napilap szombati számában lettem figyelmes egy hirdetésre, amit focirajongó létem ellenére még eddig valahogy nem vettem észre. A Šport Travel cég hirdetéséről van szó, amely az angol liga meccseire szervez utakat – ez rögtön fölkeltette érdeklődésemet. Üröm volt az örömben, hogy a reklám sajnos az árakat is tartalmazta, amiből rögtön sejtettem, hogy idén sem látom meg a Liverpoolt hazai pályán. A díjak ugyanis 15-30 ezer Sk körül mozogtak (eme cikk írása közben már azt is felfedeztem, hogy az árban a repülőjegy sincs benne, tehát angol ligát valószínűleg jövőre sem fogok látni...).

Pedig nem értem. Régóta halljuk, hogy a szlovák gazdasági sikert az írországihoz kell hasonlítani. Hát akkor hasonlítsuk egy kicsit. Vegyük példának az egyik legolcsóbb angliai jegyek egyikét, amit a fentebb említett cég 15 ezer Sk-ért kínál. Ez kisebb kerekítéssel a szlovák minimálbér kétszerese. De még mindig csak két ott töltött éjszakáról beszélünk és még az utunk sincs kifizetve...ha két meccset akarnánk látni, akkor természetszerűen ennek a duplájával kell számolni, ami már a szlovák minimálbér 4-szeresét teszi ki, ebben az esetben már nagyjából vehetjük, hogy az egyenlet bal oldala megvan...de valahogy nem ül az összeg, hm...nézzünk csak utána, hátha valami homokszem került az ír csodába...

A legtöbb ír szurkoló (összesen cca 7000 ember) egy és ugyanazon utazási irodán keresztül érkezett Pozsonyba, ahonnan a szombati selejtező meccs után lassacskán már eltávoztak, hogy minnél több időt tölthessenek igazi úticéljukban, Prágában, ahol az ír csapat sorsdöntő mérkőzést játszik a hazai cseh válogatottal. Tehát egy hét közép-európai kirándulásra érkezett 7000 ír szurkoló, amit két válogatott meccsük megnézésével meg is spékeltek...Aha, ismét megvan az egyenlet bal fele...Há' de má' nehogy igaz legyen a jobb oldala is, hogy 8100 Sk-ba került a rohadt íreknek ez az egész kirándulósdi!!!

Pedig a Sme napilap ezt írja...Ja, hogy nem pontosan? Tényleg, hisz ők az ír minimálbérről beszélnek, ami nem 8100 Sk, hanem 1200 euró...Mégis ül az egyenlet és egyidejűleg sajnos mégsem. Azt hiszem nem is kellene tovább ragozni azt, hogy miért volt 7000 ír Pozsonyban szombaton és lesz talán még több Prágában. Nekik egy havi minimálbérbe kerül egy ilyen kis kiruccanás, mi hozzájuk egy hétre 4-szer ennyiért ruccanhatnánk...De nem is a kiruccanás ára a borzasztó, hanem a ő és mi minimálbéreink és átlagkeresetünk közötti szakadéknyi különbség...Ezt hívják vásárlóerőnek, nem? Illetve vásárlóerő különbségnek, egész pontosan...De ne legyünk telhetetlenek, ők sem egy év alatt kerültek ide, bizakodjunk hogy esetleg nekünk is sikerülhet...

A nagy összeborulás és annak rejtett vonzatai

Nem új az ötlet, miszerint jó lenne már végre békejobbot nyújtani egymásnak – magyar a szlováknak és szlovák a magyarnak –, kölcsönösen elnézést kérni és megbocsátani. Aztán a végén összeborulni, és esetleg az egésztől politikailag jól berúgni. Feltalálta már ezt a spanyolviaszt néhány párt, független szakértő és politikus is, legújabban pedig az MKP viszonylag új, pozitív témákat hajkurászó vezetősége állt elő vele. Ami új a magyar párt javaslatában, azok a konkrétumok. Miként, hogyan és mikor történjen meg a bocsánatkérés. Ami régi, az valószínűleg a fogadtatás lesz. De ne rohanjunk ennyire előre!

Sokféle oldaláról lehet elemezni ezt a békülősdis vitaanyagot – miért most, miért a megnevezett „vétkekért”, miért így –, ám van egy olyan dimenziója, melyre valószínűleg kevesen, s főleg, még talán a szlovákok sem nagyon gondolnak.

Olvassuk csak át még egyszer az egészet: mit vétkeztek a magyarok és pontosan mit a szlovákok? Ha figyelmesen tanulmányozzuk a szöveget – és általában minden egyes, békülő szándékkal íródott javaslat hasonló bűnlistát sorolhatna fel, tehát ez speciel nem az MKP által benyújtott kezdeményezés különlegessége –, láthatjuk, hogy a két állam nem az egymáson elkövetett rútságaiért kér egymástól elnézést. Hanem két etnikumot (kulturális nemzetet) képviselő állam (politikai nemzet) a másik etnikumon (kulturális nemzeten) elkövetett bűntetteiért. (Csak a közérthetőség kedvéért: kétféle nemzetmeghatározást, felfogást ismerünk. Az egyik, a politikai nemzet kategóriája, amelybe egy adott állam minden polgára beletartozik, de senki más. Ebben az értelemben mi, szlovákiai magyarok a szlovák politikai nemzet tagjai vagyunk. A másik a kulturális nemzet fogalma, amelybe állampolgárságra való tekintet nélkül minden olyan egyén beletartozik, aki magát az adott nemzettel identifikálja. Ebben az értelemben a szlovákiai magyar, ha magát magyarnak tartja, akkor a magyar kulturális nemzet tagja. Pont.) Egy ilyen nyilatkozat – és még egyszer hangsúlyozom, ez nem a most prezentált szöveg specifikuma – elfogadása esetén a szlovák fél kénytelen-kelletlen ismerné el azt a tényt, hogy a Szlovákiában élő magyar kisebbség a magyar nemzet része. És hogy az itt élő magyar közösségnek nagyon is köze van Magyarországhoz. Hm, igen? Igen, mert hiszen azért, hogy egykor rosszat csinált az itt élő magyarokkal – tehát a saját lakosaival és nem a magyar állampolgárokkal –, Magyarországtól kérne bocsánatot. Egy olyan országtól, amelyre nem támadott rá, illetve mely ország állampolgáraihoz nem nyúlt hozzá. Csak a sajátjait bántotta. Egy ilyen dokumentum elfogadása csendesen, de a sorok közt visítóan egyben azt a tényt is aláhúzná, hogy a kisebbség jólétének ügye egyben az anyaország – a mi esetünkben Magyarország – ügye is. Tehát nem belügy.

Ennek vagy egy hasonló dokumentumnak az elfogadása egyben a Trianon utáni magyar nemzet- és államszemlélet győzelmét is jelentené, mely szerint a kulturális nemzet több, mint a politikai. Mely a magyar nemzetet nem (csak) a magyar állam polgáraival azonosítja, de beleszámítja a határain kívül élő, más ország magukat magyar nemzetiségűnek valló lakosait is. Annak a szemléletnek a diadala, mely értelmében a mindenkori magyar miniszterelnök regnálása kezdetén mindig kijelenti, hogy ő lélekben 15 millió magyarért tartozik felelősséggel – azzal, hogy a (cseh)szlovák állam, mely a (cseh)szlovákiai magyar nemzetiségű állampolgáraival kitolt, ezért a csúfságért a magyar államtól (s rajta keresztül a magyar nemzettől) kér bocsánatot. Ez első látszatra csupán egy említest sem érdemlő politikatudományi nüansz, de hosszútávú jelentősége jócskán túlmutathat az akadémiai akadékoskodások látszatfölöslegességén.

Azon az egyszerű, de nagyszerű tényen kívül, hogy kibékülni mindig jó, egy ilyen dokumentum elfogadása erre is jó lenne. Nekünk, magyaroknak.

Nyelvtanulás

A minap két hír is felkeltette az érdeklődésemet. Az egyik a dunaszerdahelyi gimnázium igazgatójának nem éppen logikus húzása, amivel egy 98-as, többszörösen módosított törvénycikkely vagy valami hasonló alapján a heti három szlovák óra közül csak egyen osztja ketté az osztályt (bővebben itt). Aki járt iskolába és abszolvált valami idegen nyelvet, az el tudja képzelni, milyen fenomenális ötlet. Nem is ez zavar. Hanem a nagy felhajtás, ami kialakult körülötte. Miért nem lehet egyszerűen beismerni, hogy az ember tévedett, és megváltoztatni az elhatározásunkat vlmi jobb és logikusabb felé? Habár ezzel az egy mondattal cseppet megröhögtettem magam, mert a vezető politikusok is gyakorta változtatják véleményeiket és elhatározásaikat, csak beismerés helyett inkább másokra mutogatnak. Lehet, hogy ennek is az lesz a vége. Vagy győz a makacsság és az egyszerű paraszti ész hiánya?

A másik hír a már évente aktuális iskolai reformok. Nem sorolom fel, milyen változások vannak kilátásban, csak egyet említek meg érdekességképpen. Az év végéig beadni tervezett módosítások között szerepel az idegen nyelvek tanulásának kötelezővé tétele alapsuli harmadik osztályától. Én momentán nem sok mindent tanultam meg a nyelvi órákon. Bemagoltam, ami kellett, aztán kihúztam valahogy. Még szlovák versenyen is voltam fiatal éveimben. Haverjaim szerintem halálra röhögik magukat, ha elolvassák ezt a mondatot, mert már többször próbáltak lebeszélni, hogy ne szólaljak meg, ha szlovák pincércsajszitól kell kikérni a köröket, mert nemcsak a csajszit nevettetem meg, hanem őket is. Mondom, mi az élet értelme, ha nem a jó humor? Szépirodalmi szlovák könyvet talán akkor fogtam utoljára a kezemben, amikor le kellett csapni a legyet a falról. Hát sajnos így van ez a magyarral is. 10 év némettanulás után meg jobban beszélek angolul, amivel csupán csak a fősulin kerültem kapcsolatba, és mondanom sem kell, hogy akkor sem tartozott a fő elfoglaltságaim közé.

Elismerem. Az alapokat meg kell tanulni. De aki nyelvet akar beszélni, annak praxra van szüksége. Suliban, nyelvi órákon ez képtelenség. Pláne, ha még együtt lesz az egész nagylétszámú osztály, mint a DS gimi esetén. A gyengébbek megbújnak, a többiek meg elpanganak. Eszembe jutott, milyen perverz megoldás lehetne szlovák nyári nyelvtáborba küldeni a magyar fiatalokat. Öcsémmel egyszer már átéltem. Trencsén mellett voltunk nyári táborban még fiatal alapsulisként, nem kifejezetten nyelvi tábor volt, de kettőnkön kívül mindenki tótul nyomatta. Nagyon faintos volt, mink voltunk a királyok. Ott esett meg velem először, hogy egy szlovák csajszi kedvéért sprinteltem 100 métert fogadásból.

Harmadik osztálytól kötelezővé tenni a nyelvet jó ötletnek tűnik, mert minél hamarabb kerül kapcsolatba a gyerek a nyelvekkel, annál hamarabb döbben rá a fontosságára. Más kérdés ,mennyire terheli le őt ez a többlet. De nyelveket tényleg csak akkor tanul meg az ember, ha akarja, van önbizalma, nem ijed meg a lehetőségektől, nem tart attól, ha mások kiröhögik. Mert tényleg ez itt a legnagyobb baj. Az önbizalom hiánya. A szlovákiai magyar fiatalok (az öregekről nem is beszélve) nem mernek beszélni szlovákul, mert félnek, hogy rögtön észreveszik, hogy magyar, lenézik őket és hibáikért kiröhögik. Ugyan már. Minden embernek büszkének kellene lennie rá, hogy anyanyelvén kívül más nyelvet vagy nyelveket is beszél. Az már a kutyát nem érdekli (max. a nemzeti érzésű melldöngetőket), hogy milyen színvonalon, de ha már az ember el tud beszélgetni egy más nemzetiségű emberrel, az már egy csoda.

Pl. most a szlovák nyelvtől cseppet elkanyarodva, van egy cseh csaj ismerősöm, akinek javára legyen mondva, hogy perfekt lengyel is, mivel olyan közegben nőtt fel, de angoltudásával nincs megelégedve. Mert nem mer beszélni, nem mer gondolkodni és szenvedni egy cseppet. Az egyszerűbb megoldást választja mindig. Múltkor magyar, lengyel, orosz partiban voltunk, angolul ment a duma, ő többnyire csehül mondta nekem, én angolul válaszolgattam vagy angolul mondtam neki a nagy semmit. Nagyon nem erőltette meg magát. Pedig alapsulitól tanulja az angolt, de nincs önbizalma, szent meggyőződése, hogy én jobban beszélek angolul, mint ő. Mondtam is neki, hogy ne ba, annak a 10 év nyelvtanulási különbségnek közöttünk valahol ki kell ütköznie, csak te nem mersz beszélni, mert félsz, hogy tele lesz hibákkal a mondat. Oszt? Nem oszt nem szoroz. Mindenki volt ilyen szinten. Csak vannak emberek, akik észreveszik hibáikat, tanulnak belőle, tökéletesítik nyelvtudásukat, és vannak, akik meg sem próbálják.

Nemrég voltam hazai konferencián a Magas-Tátrában. A hivatalos nyelv az angol volt, de aztán megváltoztatták, hogy szlovákul is lehet prezentálni. Az én szekciómban aznap csak én szpíkeltem, meg a haver kettővel utánam, mindenki más szlovákul nyomatta. Úgy is kezdtem a mondanivalómat angolul, hogy „Hölgyeim és uraim, ...blablabla... a változatosság kedvéért most én angolul fogok beszélni, mivel ez egy jó alkalom, hogy egy cseppet gyakoroljuk az idegen nyelvet is...“ Mondom, hogy az emberek gyávák, és mindig a könnyebb utat választják, pedig hosszabb távon nem biztos, hogy ez az értelmesebb.

Így van ez a felvidéki magyar fiatalokkal is. Miért mennek az „Anyaországba“ tanulni? A színvonal végett? Eléggé vitatható. Nincs önbizalmuk, félnek, próbálják a legegyszerűbb és legkönnyebb megoldásokat választani, a legkevesebb problémával és szenvedéssel megúszni. Megéri? Kevesen tudatosítják, mekkora kincs Szlovákiában, aki beszéli a magyar és a szlovák nyelvet egyszerre. Rengeteg magyar vagy szlovák cég van, amely a szabad piacnak köszönhetően fokozatosan terjeszkedik külföldre is, és állandóan keresnek magyarul beszélő embereket. Sőt, aki kóreaiul vagy franciául is beszél, a betelepült autógyáraknak köszönhetően nyert ügye van nálunk. Egyik haverom 60 ezres kezdőfizetéssel kezdett prax nélkül a PSA nagyszombati gyárában franciatudásának köszönhetően. Az angolról nem is beszélve. Az angol elengedhetetlen a mai világunkban. Nem kis meglepetésben volt részem, amikor egy világszínvonalú konferencán élőben hallhattam a kínai miniszterelnököt 5 percig kínaiul beszélni tolmács nélkül. A szervezők is meglepődtek. Enyhe célzás volt, vagy provokáció, hogy a kínai nyelv is legalább akkora nemzetközi világnyelv, mint az angol. Erre most mit mondjak. Lehet, hogy a szomszéd faluban tanítsák a kínai nyelvet, de nálunk nem.

Szóval ez van. Érdemes minél több időt áldozni a nyelvek tanulására.

Press conferences made by SFZ

(az ír szövetségi kapitány sajtótájékoztatója a Szlovákia–Írország labdarúgó Eb-selejtező előtt, Danube Hotel, 13.00)

Valami csúfondáros káröröm önkéntelenül is fellobban bennem. TASRos-bajszos kolléga félhangosan méltatlankodik, Pravdás köztiszteletnek örvendő kolléga próbálja nem elárulni, hogy meglepődött. A méla közszolgálati rádiós kolléga nyugodt, mint mindig, szemét félig lehunyva ül, mint mindig – ő mindent jó minőségben játszik fel, aztán valaki a nap folyamán majdcsak segít rajta.

Kicsit élvezem, hogy mindannyiukat egyszerre vágta pofon a helyzet, de túl nagy hivalkodásra nincs okom – én is csak nagyjából a felét értem Stephen Staunton ír szövetségi kapitány szavainak, és nagyjából az öt százalékát a csapatkapitány Robbie Keane szövegének.

Tolmács nincs.

A sajtótájékoztató végeztével úgy gyűlünk körbe, mint az iskolában a gyerekek dolgozatok után. S ugyanazzal a hetykeséggel fitogtatjuk hiányosságainkat – hát én ebből semmit sem értettem, szerintem azt mondta, hogy a döntetlen is jó, ugyan, dehogy, éppen azt, hogy a döntetlen semmi szín alatt sem jó. „Ez is csak azt bizonyítja, mekkora bordel van a SFZ-ben!” – mutat dühösen a sajtófelelős-szóvivő Čeredejev felé a TASRos-bajszos kolléga, de csak hümmögés a válasz, hangosan senki sem ad neki igazat – érezzük azért, hogy szégyen a sportújságírók béka segge alatti nyelvtudása.

(a szlovák szövetségi kapitány sajtótájékoztatója a Szlovákia–Írország labdarúgó Eb-selejtező előtt, Holiday Inn, 15.00)

Are there any members of the Irish media here? – kérdezi a szóvivő a szlovák szövetségi kapitány sajtótájékoztatóján. Egy zöld pulóveres fiatal srác jelentkezik, Čeredejev pedig hihetetlenül rugalmas – fordít mindent. Az egy szem zöld pulóveres ír srác néha már a falat nézi – mintha érezné az ellene, vagyis inkább a helyzet ellen egyre gyülemlő ellenszenvet, bár a morgás nem túl nagy, mint a gyerekek az iskolában, hang nélkül, szájról olvasással beszélgetünk. „Mire megyünk most a fordítással? Nemhogy ment volna nyugodtan szlovákul a sajtó, aztán az ír srác kapott volna öt percet” – magyarázza a Plus1deňes-bajszos kolléga, bősz bólogatás kíséri szavait.

Az ír srác elégedett – megérte eljönnie a sajtótájékoztatóra, exkluzív anyaga lesz. Talán még a szövetség embereinek készségességét is megemlíti a cikkében, de ha mégsem, baráti csevegés során a kollégái úgyis biztos megtudják, milyen belevaló gyerek ez a Čeredejev.

Az itthoniak meg egy darabig morgolódnak, bordelt meg fejetlenséget emlegetnek – na és? Ezt már megszoktuk, a lényeg, hogy kifelé legyen tökéletes a PR...

Politikum és média

Politkum és média, média és politikum. Társlelkek, ha úgy tetszik, egymástól szinte elválaszthatatlan fogalmak. Az egyik képtelen létezni a másik nélkül, egymásra vannak utalva.
Csáky Pál és az Új Szó kapcsolata a szemünk előtt „burjánzik”, de a kezdeti eufória és támogatás után anno Mikulás Dzurindának is eléggé meggyűlt a baja a sajtóval.
Ami viszont Robert Fico és szinte a teljes hazai médiapaletta között zajlik már jó ideje, az precedens nélküli nemzetközi szinten is. Jó, jó, kivéve néhány olyan lator államot, mint Fehéroroszország, Kuba vagy Venezuela. A SMER elnökének sajtóhoz fűződő viszonyát mindenesetre már az Európai Unió is árgus szemekkel figyeli, egyik feltételként szabva a pártnak a szocialista frakcióba való visszakerüléshez.
Robert Fico rossz viszonya a honi sajtóval nem újkeletű. Anno, már az ellenzék vezéreként sem voltak egymás kedvencei, és ez az állapot hatalomra kerülése óta egyre csak rosszabb és rosszabb. Ma ott tartunk, hogy a kormányfő és a médiák között nyílt háború dúl, és Robert Fico rendkívüli kormányülésen, kormányhatározatban fordul a főügyészhez és a sajtótanácshoz, hogy vizsgálják meg a médiák tevékenységét.
Az előbbihez azért, mert egy újságíró állítólag egy fénykék kedvééert átugorva a kerítést behatolt a szociális miniszter asszony házának udvarába, elkábítva annak kutyáját. A sajtótanácshoz pedig amiatt, hogy morális és etikai kérdésben állásfoglalásra bírja azt egy maroknyi újságíró némileg gyanús szolgálati útja miatt. Mindez persze ügyesen, épp arra a napra időzítve, amikor az ellenzék az egyik legalkalmatlanabb miniszterasszonya, maga Viera Tomanová "néni" parlamenti visszahívására tesz kísérlet. De ne szaladjunk ennyire előre az időben.
Kezdődött minden a választások éjszakáján, a SMER székházában, ahol az újságírók anno, a 21. századhoz képest méltatlan körülmények között, kordonnal elválasztva, tagbaszakadt, kopaszra nyírt testőrök felügyelete mellett, étlen-szomjan, a földön ülve voltak kénytelenek virrasztani és dolgozni. Már ez előre mutatta Robert Fico viszonyulását a médiához. Később pedig, amikor a sajtó egyszerűen a dolgát végezve rá-rámutatott a kormány egyes problémás lépéseire, üres populista húzásaira, a viszonya velük csak mérgesedett.
Míg az Egyesült Államokban létezik politikai kultúra, és a Watergate-ügy az amerikai elnök lemondásához vezetett, nálunk a médiák munkája a kriminalizálásukkal van jutalmazva. Bizony skizofrén egy helyzet, ha a kritika elhallgattatásának egyik módja a sajtó támadása. Vajon mi lehet a következő lépés Robert Fico részéről? Normalizáció? A sajtószabadság eltörlése? Netán cenzúra bevezetése? És ha itthon nem segít, akkor külföldön is? Bárhogy töröm rajta a fejem, ugyan mire jó mindez, egyvalamire jukadok ki minduntalan: aláásni a médiák hitelét, gyengítve ezzel is közéleti súlyukat, felügyelő szerepüket.
Egy friss felmérés szerint a külföldi médiákban Szlovákia jelenlegi megítélése a következő: míg a második Dzurinda kormány alatt a pozitív és negatív hírek aránya 1:1 volt, a Fico kormány idején a mutató már 1:11, a negatív hírek javára. Mondanom sem kell a következményeket: kedvezőtlenebb rating minősítés, drágább hitelfelvétel, rosszabb országimidzs, kevesebb befektető, stb.
Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy a kormányülések újabban már titkosak, vagy az ún. információs törvény megnyirbálására irányuló rendszeres törekvéseket, a konklúzió egyértelmű: lassan talán újra ideje lesz előszedni azokat a kulcsokat még ´89-ből , előfordulhat, hogy újra szükségünk lesz rájuk…

Vége a szocinak!

A cím egy látszólag egyértelmű tényt közöl. Elnézést, ha ez annak tűnik, de nem az. Mármint a tény. A cím éppen ezért helyénvaló. Szóval vége a szocinak. Ez így tizen, majdnem húsz év elteltével talán mindenkinek világos kellene, hogy legyen. De nem az. Ezt természetesen sok értelmes vagy magát annak mondó ember tudja. És szinte nap mint nap tapasztalja is. A hivatalokban, a munkahelyeken, az emberek gondolkodásában. A zemberek gondolkodásában. Mert sajnos hiába változott a rendszer, a fejekből még nem tűnt el a vörös szín.
Minapjában mondta a miniszterelnök elvárs egy baráti csevegésnek tűnő, tévévitának nevezett izében, hogy - elnézést, most nem idézek pontosan - "mondja valaki azt, hogy robog a gazdaság, amikor a varrónők 10 ezret keresnek." "Száz varrónő fizetése tesz ki egy milliót, miközben egy magánynyugdíjpénztár menedzsere egymaga felemel 600 ezret. Ez így együtt millió hatszázezer és átlagban 16 ezer havonta". Igen, fantasztikus, Fico bácsi feltalálta az átlagszámítás művészetét!
Mi ezen a számsoron a tragikus? Az, hogy a zemberek nagy része erre nem azt mondaná, aha, hát az a normális, hogy mindenki másmennyit keres. A gond az, hogy a zemberek nagy része úgy gondolkodik: az igazságtalan, ha én csak x összeget viszek haza, más meg x+y nagyságú fizetést. Az már mindegy, hogy az a másik mit csinál, milyen végzettsége, tapasztalatai, satöbbijei vannak, a lényeg, hogy többet keres. Akár sokkal többet is.
Ahhoz kell még felnőnie a társadalom nagy részének, hogy ez természetes legyen számára. A baj az is, hogy ritka az olyan politikus, aki az ilyen populizmusra hangosan beleordítaná a kamerába, igen, kérem szépen, ez a természetes, ez így van helyén. Nem kereshet valaki egyetemi oklevéllel egy kreatív poszton ugyanannyit, mint egy utcaseprő hat elemivel. De ki meri ezt így kimondani? Ki meri a zember szemébe mondani, hogy chezze! ez a helyénvaló, ennek így kell lennie, tanulj többet, találj ki valamit vagy szerezz jó ismerősöket, mit tudjam én és kereshetsz többet is. Addig, míg ezt nem tanuljuk meg, lehet tovább varrónők és főmenedzserek fizetését összehasonlítgatni...

Szlovák Gárda vs. Magyar Testvériség

A szlovák nacionalistáknak már megint van min csámcsogniuk, mert a magyar nacionalisták ismét szolgáltattak rá elegendő indokot nekik. Nem, ezúttal nem Duray vagy Bósza volt a rosszfiú, most Magyarországon akadt egy maroknyi csőcselék, amely nem elég, hogy hülye, hanem ezt még szét is akarja kürtölni az egész világnak. Ilyenekből, sajnos, mindenhol akad. Szlovákiában is. Nem, most nem Slotára vagy Malíkovára céloztam. Hanem a Szlovák Testvériségre (Slovenská Pospolitosť), előtte meg déli szomszédjaikra és „elvtársaikra” a Magyar Gárdában. Mert, bizony, gondolkodásban nem állnak messze egymástól. Sőt, akár fuzionálhatnának is. Hisz mindkét csoport nagy hangsúlyt fektet a fizikai és lelki egészségre, szívükön viselik a kultúra és a történelem ápolását, igyekeznek védeni a természetet és még a szociális segítségnyújtásra is gondolnak. (A jobbérzésű olvasóktól elnézést kérek az iróniáért)
Aki nem hiszi, hogy ennyi sok a közös pont a Magyar Gárda és a Szlovák Testvériség között, az méltóztasson vetni egy pillantást eme két nagyérdemű szervezet programnyilatkozatára:


Íme, először a Magyar Gárda „feladatai“:

1. A besorozott és felesketett gárdisták fizikai, lelki és szellemi képzése és önképzése, hogy feladataikat példamutató hatékonysággal kellő erővel, céltudatossággal és alázattal hajthassák végre.
2. Ápolja a magyar kultúrát és történelmünk emlékeit, adja tovább a felnövekvő generációk épülésére.
3. Aktívan vegyen részt katasztrófa-elhárításban, rend- és polgárvédelmi feladatokban.
4. Karitatív és szociális missziók támogatása és szervezése.
5. Rendkívüli helyzetben a nemzeti önvédelem erősítése.
6. Része vagy gerince kíván lenni a majdan felállítandó Nemzetőrségnek

S most jöjjenek a Szlovák Testvériség céljai:

1. Támogatni a tagok testi- és lelki épülését, elmélyíteni a szlovákság és a szlávok történelméről, szokásairól való ismereteket.

2. Hirdetni a szláv együvé tartozást, a szláv kultúrát és a tradíciókat.

3. Együttműködni a Matica Slovenskával, a Štúr-társasággal és egyéb, köztük határon túli szlovák szervezetekkel.

4. Védeni a közerkölcsöt és megakadályozni az alkohol, a prostitúció, valamint az uzsora terjedését.

5. Védeni a szlovák természetet.

6. Segíteni a műemlékvédelemben és a régészeti kutatásokban.

7. Kulturális- és sportesemények rendezése.

8. Folyóiratok, könyvek, hang- és képhordozók publikálása, főként a szlávság témakörében.

Ugye milyen kísértetiesen hasonlítanak a két „nemzetvédő” egyesület célkitűzései? Ha megcseréltem volna a magyar, illetve szlovák jelzőket a két dokumentumban, az, szerintem, egy testvériségi tagnak vagy gárdistának sem tűnt volna fel. Mert ugyanazt fújják, csak az egyik magyarul, a másik meg szlovákul. Nevezzék azt Szlovák Testvériségnek vagy Magyar Gárdának, egy kaptafa mindkettő: a demokrácia és a hazaszeretet köntösébe bújtatott xenofób sovinizmus. (Már befejeztem az ironizálást, de nem fogok elnézést kérni érte) S ugyanott van a helye mindkettőnek, mindegy, hogy magyar vagy szlovák, testvériség vagy gárda: a társadalmi süllyesztőgödörben! (Ezt meg már halál komolyan mondom, és nem nézem el, ha valaki nem hiszi el) Nem azért, mert félszáz jellemtelen senki valós veszélyt jelentene más nemzetre, hanem mert semmi szükség(ün)k – se Magyarországon, se Szlovákiában – egy újabb adag köpködő senkire. S ez nem csak az egyenruhás bohócokra vonatkozik, hanem azokra a kedves szlovák honfitársainkra is, akik elítélik a Magyar Gárda megalakulását, de semmi kifogásuk a Szlovák Testvériség működése ellen, továbbá azokra a magyar testvéreinkre is, akik ökölbe szorított kézzel tiltakoznak a Szlovák Testvériség mocska ellen, de néma beleeggyzéssel asszisztálnak a Magyar Gárda szennyéhez.