Tibi írta:
Az élet nem mindenkinek könnyű. Habár ez így cikk-kezdésnek elég vicces mondat, ha belegondolok, hogy mennyien panaszkodnak nehéz sorsukra. De hát az mind vágyaink miatt van, mert nem tudunk szerénynek lenni, viszonylag igénytelennek, örülni annak, amink van, mindig többre vágyunk, és irigyeljük azokat, akiknek „mindenük” megvan. Viszont az is igaz, hogy vágyaink visznek előre, és az állandó elégedetlenség motivál minket a cselekvésre. De mi az a minden, ami másoknak megvan, és nekünk nincs? Netalán van tető a fejünk felett, van egy viszonylag szerető családunk, és mindennap azt és annyit eszünk, amennyit szeretnénk? Hát így elsőre tényleg szörnyen hangzik. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha fehér embernek születtünk volna. De tényleg. Mindenki mondja a nagy esélyegyenlőséget, a demokráciát, de most komolyan, hány romának sikerül kitörnie, és kiharcolnia a tiszteletet és az elismerést? Azért vannak nagy sorsok, néha találkozgat az ember olyan cikkekkel is, amelyek bemutatnak egy-egy szép életet. Ezek belevésődnek az ember emlékezetébe. Már akiébe. De az esetek többségében még esélyt sem adunk senkinek a változásra. Az életet meg elég érdekesen nézzük. Csak akkor tudunk becsülni és értékelni valamit, amikor már elvesztettük. Csak példaként mondom, hogy egyik haverom 20 évesen bénult le mindkét lábára, és került tolókocsiba egész életére egy hülyeség miatt. Másik ismerősöm 18 évesen vesztette el nővérét, aki öngyilkos lett, vagy egy másik ismerősöm anyját, aki szintén eme módját választotta a problémák megoldására.
Most jót röhögök magamban, mert eszembe jut a haver arckifejezése, hogy már megint milyen szentimentális pogácsaszaggató cikket hoztam össze. Pedig a lényegre még nem is tértem, tesó:)
Vannak emberek, és egyre többen, akik az egyik napról a másikra élnek. Nincs állandó tető a fejük felett, nincs rendszeres étkezésük, a higiéniai eszközökkel is elég gyéren állnak. Ők tényleg csak álmodozhatnak olyan dolgokról, amik nekünk mindennapjaink szerves részét képezik. Hogy hogyan jutottak erre a sorsra, nincs értelme firtatni. Legtöbbjük saját hülyeségük miatt, de sokuknak nem volt semmi esélye sem. De nem számít, mert mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újrakezdésre. A Nota bene egy ilyen újság. Szlovákiában 2001-ben jelent meg a „Proti prúdu” polgári társulás jóvoltából. Reményt ad az elesetteknek, hogy legyen egy állandó kereseti forrásuk. Ezzel most nem ingyenreklámot akarok csinálni az újságnak, csak leírni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek tényleg elkaptak legutóbb, amikor két ser mellett belelapoztam. Mert a jó dolgokról érdemes írni. Meg aztán, az emberek nem is tudják, mekkora élményt hagynak ki, sőt lenézik és nevetségesnek tartják. Csak hogy minél távolabb legyenek a hajléktalanoktól, hogy semmi kapcsolat ne lehessen közöttük. Inkább nem is veszik a lapot, s úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Pl. múltkor látom a haveron, hogy nagyon unatkozik, mondom neki: „Nem akarsz olvasni?” „De. Mid van?” „Nota bene“ „Ne basszál. Más nincs?“ Vagy utazok hazafele vonattal (ez már mondjuk többször megesett), és csajismerősömnek felkínáltam szintén a Nota benét. Ő mondjuk nem akart nagyon megbántani, meg gondolom munka után volt fáradtan, csak rám mosolygott, és hát nem nagyon lelkesedett az ötletért.
Bemegyek az újságosboltba, veszek Sme-t, Šport-ot vagy Új Szót. A vonatban átlapozgatom őket. Elálmosodok a sok szövegtől. 5 perc múlva nem is tudom, miről olvastam. Az aktuális dolgokra még úgy ahogy emlékszem, ki mit gondol erről, arról, meg ez, meg az, de minek. Nem lesz olcsóbb a kenyér. A Nota benés cikkekre még két hét múlva is simán emlékszem. Mert azok magukkal ragadnak. Emberi érzésekről írnak, csalódásról, örömről, egyszerű életről, vagy bonyolultról. Ez egy jó bizonyítéka annak, hogy az életben még mindig vannak nagyon jó emberek, akik nem csak pozitívan gondolkodnak, hanem úgy is cselekszenek. Most nem a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra, akik próbálják őket felkarolni, munkát és szállást adni nekik, segíteni őket. Rengeteg jó cikk van benne, amelyek tényleg magukkal ragadnak. És nem azért jó cikkek, mert Pulitzer-díjas írók írták, hanem mert egyszerűek, minden sorban és mondatban valódi érzések vannak. Elolvasom a cikket, és meg vagyok döbbenve, rökönyödve. Elcsodálkozom rajta, hogy ilyenek is vannak. Ha rossz dolgok, akkor cseppet felcsesződöm, ha jók, akkor minden elismerésem és tiszteletem. Ezekből kellene, hogy több legyen, és hogy mindenki így gondolkodjon. Ha komolytalan szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy hasonló érzés, mint amikor az ember belelapoz a Nový čas-ba vagy valamelyik bulvárlapba. Abban is érzések vannak és a nagybetűs életről szólnak:) A társadalom legizgalmasabb kérdése, amely akár egy évig is Szlovákia egyik legolvasottabb napilapjának főoldalán helyezkedhet el, az Ján Novotný mágánélete. Beszarás. Ha már az újságoknál tartunk, akkor még egy kérdés: vajon hányan ismerik a „Quark”-ot? Szerintem a szlovákiai magyarság testvérek között is műveletlen. Mármint a magyarországi magyarokhoz és a szlovákiai szlovákokhoz viszonyítva. De ha csak az amerikai szintet akarjuk elérni, akkor nem szóltam semmit. Merthogy akárcsak mindenhol, Magyarországon is van sok konyhanyelven megírt érdekfeszítő tudományos lap és magazin kicsiknek, földműveseknek és nyugdíjasoknak. A szlovákoknak is van egypár faintos újság, amelyek tényleg sok újdonsággal kecsegtetnek, és főleg a fiatalságnak nyújtanak belátást a tudomány, biológia, kémia, fizika és miegymás világába, amelyekkel az iskolában nem találkozhatnak. De a szlovákiai magyarságnak nincsenek ilyen újságjai. Ők meg a szlovák lapokat amúgy sem olvassák. Minek. Ha hírekről van szó, belövik az RTL Klubot vagy a TV2-t, és teljes a rálátásuk. De ez nem baj. Ez csak úgy érdekességképpen mondom, egy olyan világban, ami a „tudásalapú társadalomat” tűzte ki célul. De egy cseppet elkanyarodtunk a témától, majd legközelebb befejezem a gondolatot. Visszatérve csak két újság van, amelyben eddig sosem csalódtam, és mindig azt adták nekem, amit vártam tőlük. Az egyik a Nota bene, a másik pedig a Quark.
Pozsonyban 1500 hajléktalan van, kb. 50 azok száma, akik tényleg notorikus alkoholisták, és rontják a hajléktalanokról és a Nota bene-árusokról kialakított „képet”. Habár ez így röhejesen hangzik, mert hajléktalanról már elvből nem lehet jó képet kialakítani. Vagyis ez az általános nézet. Az emberek így gondolkodnak, vagy sehogy sem gondolkodnak. Inkább messziről leköpni őket, vagy elmenni mellettük, mintha ott sem lennének, keresztülnézni rajtuk, és tiszta az ember lelkiismerete. Minek szarakodni velük. Csak saját maguknak köszönhetik, hogy odakerültek, ahova valók. Csak nehogy kapcsolatba kerüljünk velük, jobb minél nagyobb ívben kerülni őket, és minél hamarabb elfelejteni őket. Elég sajnálatos.
A legtöbb ember, aki tényleg megáll és újságot vesz tőlük, többnyire szánalomból csinálja, és nem is mer az elárusító szemébe nézni. Szánja őket. Lehet, hogy még ellenszenvet is érez irántuk. Pedig úgy is fel lehet fogni, mintha újságosbódéban venné az ember az újságot a kedvenc törzshelyén, egy olyan embertől, akinek ez a megélhetése. Nincs ebben semmi rossz. Ez is csak egy munka, csak sokkal nehezebb, mint pl. az enyém. És merem állítani, hogy az a pénz, amit kiadok ezért az újságért, jó helyre kerül. Jobb helyre, mintha a belvárosban dobnám egy kolduló lábai elé. És nemcsak azért, mert én már négy éve ugyanattól a papótól veszem a Nota benét, hanem a szerkesztőséget is támogatom vele, ill. a társaságot, akik komolyabban is foglalkoznak a hajléktalanokkal. A papót, akitől rendszeresen veszem az újságot, és Szlovák Rádió előtt szokott szobrozni, még akkor ismertem meg, amikor a környéken brigádoztam. Mindig megálltam, meg most is megállok nála egy kis beszélgetésre, amikor várom a zöldet a gyalogátjárón. Nyomatjuk a nagy semmit tíz percben. Magyar papó. Vagyis beszél magyarul. Úgy-ahogy. Szódavízzel elmegy, fasza csákó. Egyszer-kétszer a vonatállomáson is szoktam venni. Attól függ, hogy mit dob a gép. De amúgy meg tényleg vigyázni kell vele, mert rengeteg feketeárus is létezik, akiknek nincs igazolványuk, nem hivatalos Nota benések, mert a szerkesztőségben már ismerik őket, és náluk a megkeresett pénz tényleg csak az alkoholfogyasztásra használódik el.
Utolsó mondatnak, hogy tényleg legyen valami értelme is a cikknek és egy olvasható egészet adjon: szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt egy új kezdetre. És ha valamit szeretnénk tenni a hajléktalanokért, akkor a Nota bene egy jó eszköz, amit érdemes kihasználni. Olyan dolgokról, amiket nem ismerünk, meg ne mondjunk véleményt. Mert néha cseppet fel tud cseszni, hogy a mai világban mindenki szakembernek képzeli magát, és olyan dolgokról mond véleményt, amikkel még életében nem találkozott.
na, erő, egészség
Az élet nem mindenkinek könnyű. Habár ez így cikk-kezdésnek elég vicces mondat, ha belegondolok, hogy mennyien panaszkodnak nehéz sorsukra. De hát az mind vágyaink miatt van, mert nem tudunk szerénynek lenni, viszonylag igénytelennek, örülni annak, amink van, mindig többre vágyunk, és irigyeljük azokat, akiknek „mindenük” megvan. Viszont az is igaz, hogy vágyaink visznek előre, és az állandó elégedetlenség motivál minket a cselekvésre. De mi az a minden, ami másoknak megvan, és nekünk nincs? Netalán van tető a fejünk felett, van egy viszonylag szerető családunk, és mindennap azt és annyit eszünk, amennyit szeretnénk? Hát így elsőre tényleg szörnyen hangzik. Ennél rosszabb már csak az lenne, ha fehér embernek születtünk volna. De tényleg. Mindenki mondja a nagy esélyegyenlőséget, a demokráciát, de most komolyan, hány romának sikerül kitörnie, és kiharcolnia a tiszteletet és az elismerést? Azért vannak nagy sorsok, néha találkozgat az ember olyan cikkekkel is, amelyek bemutatnak egy-egy szép életet. Ezek belevésődnek az ember emlékezetébe. Már akiébe. De az esetek többségében még esélyt sem adunk senkinek a változásra. Az életet meg elég érdekesen nézzük. Csak akkor tudunk becsülni és értékelni valamit, amikor már elvesztettük. Csak példaként mondom, hogy egyik haverom 20 évesen bénult le mindkét lábára, és került tolókocsiba egész életére egy hülyeség miatt. Másik ismerősöm 18 évesen vesztette el nővérét, aki öngyilkos lett, vagy egy másik ismerősöm anyját, aki szintén eme módját választotta a problémák megoldására.Most jót röhögök magamban, mert eszembe jut a haver arckifejezése, hogy már megint milyen szentimentális pogácsaszaggató cikket hoztam össze. Pedig a lényegre még nem is tértem, tesó:)
Vannak emberek, és egyre többen, akik az egyik napról a másikra élnek. Nincs állandó tető a fejük felett, nincs rendszeres étkezésük, a higiéniai eszközökkel is elég gyéren állnak. Ők tényleg csak álmodozhatnak olyan dolgokról, amik nekünk mindennapjaink szerves részét képezik. Hogy hogyan jutottak erre a sorsra, nincs értelme firtatni. Legtöbbjük saját hülyeségük miatt, de sokuknak nem volt semmi esélye sem. De nem számít, mert mindenkinek meg kell adni a lehetőséget az újrakezdésre. A Nota bene egy ilyen újság. Szlovákiában 2001-ben jelent meg a „Proti prúdu” polgári társulás jóvoltából. Reményt ad az elesetteknek, hogy legyen egy állandó kereseti forrásuk. Ezzel most nem ingyenreklámot akarok csinálni az újságnak, csak leírni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek tényleg elkaptak legutóbb, amikor két ser mellett belelapoztam. Mert a jó dolgokról érdemes írni. Meg aztán, az emberek nem is tudják, mekkora élményt hagynak ki, sőt lenézik és nevetségesnek tartják. Csak hogy minél távolabb legyenek a hajléktalanoktól, hogy semmi kapcsolat ne lehessen közöttük. Inkább nem is veszik a lapot, s úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Pl. múltkor látom a haveron, hogy nagyon unatkozik, mondom neki: „Nem akarsz olvasni?” „De. Mid van?” „Nota bene“ „Ne basszál. Más nincs?“ Vagy utazok hazafele vonattal (ez már mondjuk többször megesett), és csajismerősömnek felkínáltam szintén a Nota benét. Ő mondjuk nem akart nagyon megbántani, meg gondolom munka után volt fáradtan, csak rám mosolygott, és hát nem nagyon lelkesedett az ötletért.
Bemegyek az újságosboltba, veszek Sme-t, Šport-ot vagy Új Szót. A vonatban átlapozgatom őket. Elálmosodok a sok szövegtől. 5 perc múlva nem is tudom, miről olvastam. Az aktuális dolgokra még úgy ahogy emlékszem, ki mit gondol erről, arról, meg ez, meg az, de minek. Nem lesz olcsóbb a kenyér. A Nota benés cikkekre még két hét múlva is simán emlékszem. Mert azok magukkal ragadnak. Emberi érzésekről írnak, csalódásról, örömről, egyszerű életről, vagy bonyolultról. Ez egy jó bizonyítéka annak, hogy az életben még mindig vannak nagyon jó emberek, akik nem csak pozitívan gondolkodnak, hanem úgy is cselekszenek. Most nem a hajléktalanokra gondolok, hanem azokra, akik próbálják őket felkarolni, munkát és szállást adni nekik, segíteni őket. Rengeteg jó cikk van benne, amelyek tényleg magukkal ragadnak. És nem azért jó cikkek, mert Pulitzer-díjas írók írták, hanem mert egyszerűek, minden sorban és mondatban valódi érzések vannak. Elolvasom a cikket, és meg vagyok döbbenve, rökönyödve. Elcsodálkozom rajta, hogy ilyenek is vannak. Ha rossz dolgok, akkor cseppet felcsesződöm, ha jók, akkor minden elismerésem és tiszteletem. Ezekből kellene, hogy több legyen, és hogy mindenki így gondolkodjon. Ha komolytalan szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy hasonló érzés, mint amikor az ember belelapoz a Nový čas-ba vagy valamelyik bulvárlapba. Abban is érzések vannak és a nagybetűs életről szólnak:) A társadalom legizgalmasabb kérdése, amely akár egy évig is Szlovákia egyik legolvasottabb napilapjának főoldalán helyezkedhet el, az Ján Novotný mágánélete. Beszarás. Ha már az újságoknál tartunk, akkor még egy kérdés: vajon hányan ismerik a „Quark”-ot? Szerintem a szlovákiai magyarság testvérek között is műveletlen. Mármint a magyarországi magyarokhoz és a szlovákiai szlovákokhoz viszonyítva. De ha csak az amerikai szintet akarjuk elérni, akkor nem szóltam semmit. Merthogy akárcsak mindenhol, Magyarországon is van sok konyhanyelven megírt érdekfeszítő tudományos lap és magazin kicsiknek, földműveseknek és nyugdíjasoknak. A szlovákoknak is van egypár faintos újság, amelyek tényleg sok újdonsággal kecsegtetnek, és főleg a fiatalságnak nyújtanak belátást a tudomány, biológia, kémia, fizika és miegymás világába, amelyekkel az iskolában nem találkozhatnak. De a szlovákiai magyarságnak nincsenek ilyen újságjai. Ők meg a szlovák lapokat amúgy sem olvassák. Minek. Ha hírekről van szó, belövik az RTL Klubot vagy a TV2-t, és teljes a rálátásuk. De ez nem baj. Ez csak úgy érdekességképpen mondom, egy olyan világban, ami a „tudásalapú társadalomat” tűzte ki célul. De egy cseppet elkanyarodtunk a témától, majd legközelebb befejezem a gondolatot. Visszatérve csak két újság van, amelyben eddig sosem csalódtam, és mindig azt adták nekem, amit vártam tőlük. Az egyik a Nota bene, a másik pedig a Quark.
Pozsonyban 1500 hajléktalan van, kb. 50 azok száma, akik tényleg notorikus alkoholisták, és rontják a hajléktalanokról és a Nota bene-árusokról kialakított „képet”. Habár ez így röhejesen hangzik, mert hajléktalanról már elvből nem lehet jó képet kialakítani. Vagyis ez az általános nézet. Az emberek így gondolkodnak, vagy sehogy sem gondolkodnak. Inkább messziről leköpni őket, vagy elmenni mellettük, mintha ott sem lennének, keresztülnézni rajtuk, és tiszta az ember lelkiismerete. Minek szarakodni velük. Csak saját maguknak köszönhetik, hogy odakerültek, ahova valók. Csak nehogy kapcsolatba kerüljünk velük, jobb minél nagyobb ívben kerülni őket, és minél hamarabb elfelejteni őket. Elég sajnálatos.
A legtöbb ember, aki tényleg megáll és újságot vesz tőlük, többnyire szánalomból csinálja, és nem is mer az elárusító szemébe nézni. Szánja őket. Lehet, hogy még ellenszenvet is érez irántuk. Pedig úgy is fel lehet fogni, mintha újságosbódéban venné az ember az újságot a kedvenc törzshelyén, egy olyan embertől, akinek ez a megélhetése. Nincs ebben semmi rossz. Ez is csak egy munka, csak sokkal nehezebb, mint pl. az enyém. És merem állítani, hogy az a pénz, amit kiadok ezért az újságért, jó helyre kerül. Jobb helyre, mintha a belvárosban dobnám egy kolduló lábai elé. És nemcsak azért, mert én már négy éve ugyanattól a papótól veszem a Nota benét, hanem a szerkesztőséget is támogatom vele, ill. a társaságot, akik komolyabban is foglalkoznak a hajléktalanokkal. A papót, akitől rendszeresen veszem az újságot, és Szlovák Rádió előtt szokott szobrozni, még akkor ismertem meg, amikor a környéken brigádoztam. Mindig megálltam, meg most is megállok nála egy kis beszélgetésre, amikor várom a zöldet a gyalogátjárón. Nyomatjuk a nagy semmit tíz percben. Magyar papó. Vagyis beszél magyarul. Úgy-ahogy. Szódavízzel elmegy, fasza csákó. Egyszer-kétszer a vonatállomáson is szoktam venni. Attól függ, hogy mit dob a gép. De amúgy meg tényleg vigyázni kell vele, mert rengeteg feketeárus is létezik, akiknek nincs igazolványuk, nem hivatalos Nota benések, mert a szerkesztőségben már ismerik őket, és náluk a megkeresett pénz tényleg csak az alkoholfogyasztásra használódik el.
Utolsó mondatnak, hogy tényleg legyen valami értelme is a cikknek és egy olvasható egészet adjon: szóval mindenkinek meg kell adni az esélyt egy új kezdetre. És ha valamit szeretnénk tenni a hajléktalanokért, akkor a Nota bene egy jó eszköz, amit érdemes kihasználni. Olyan dolgokról, amiket nem ismerünk, meg ne mondjunk véleményt. Mert néha cseppet fel tud cseszni, hogy a mai világban mindenki szakembernek képzeli magát, és olyan dolgokról mond véleményt, amikkel még életében nem találkozott.
na, erő, egészség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése