2007. október 29., hétfő

"Plakátmagányban ázó éjjelek"

Leforgatták az Alien 279. részét? Ez volt az első gondolatom, amikor először futólag rápillantottam a plakátra. A plakátra, amit taglalt a týždeň, amire felfigyeltek a magyarországi blogok, ami megosztotta a plakátok között sétáló lakosságot.

És beszélni kezdtünk, ami nem lenne baj. Ha a témáról beszélnénk. Csakhogy nem az abortuszról (művi terhesség-megszakításról, gyerekelvetetésről, küretről, ahogy tetszik) beszélünk, hanem a plakátról.

A plakátról lehet is beszélni, mert elég morbid – bár a morbititását csak egy bizonyos kor felett lehet érzékelni, 12 alatt szerintem más is horrorfilm-reklámnak fogja vélni, és nem csak futólag. Bizonyos kor felett pedig az embernek már van valamilyen véleménye az abortuszról (művi terhesség-megszakításról, gyerekelvetetésről, küretről, ahogy tetszik), amit csak úgy hipp-hopp egy plakát nem változtat meg.

A téma ugyanis annál sokkal összetettebb, mintsem hogy egy brutális képbe lehetne sűríteni. A abortuszról (művi terhesség-megszakításról, gyerekelvetetésről, küretről, ahogy tetszik) érintetteket kellene megkérdezni. Akik igent mondtak, akik nemet mondtak, akik megtartották, akik elvetették, akik megtartották volna, de elvesztették, akik úgy érzik, jól döntöttek, akik úgy érzik, rosszul döntöttek... Egy szenzációhajhász plakátnál sokkal többet mond például
Oriana Fallaci könyve, és a közömbös vállrándításnál vagy a megbotránkozott felháborodásnál többet is kivált az emberekből. Persze olvasni kényelmetlen, kellemetlen témákról olvasni pedig még kényelmetlenebb. A horror meg mindig is népszerű műfaj volt…

Csodás hétfő reggelek


Gyerekek ezt el kell mondanom... ilyen csodálatosan már rég nem kezdődött egy munkahét. Bejövök a suliba, aztán egy "Staroprameň Ležák" fogad az asztalon egy csajtól, meg egy ötsoros cetli mellette. A csajszi kint működik mostanság Prágában, aztán a hetvégén átutazóban megállt Pozsonyban, hogy becsempéssze a sert az asztalomra:) Ennél csodálatosabb már csak az lett volna, ha be is lett volna hűtve.

Betettem a hűtőbe, megvárom még a havert, aztán szétöntjük kettőnk között. Azt szeretem a haverban, hogy sosem iszik alkoholt;)



na, akkor a hétfő reggelekre

2007. október 24., szerda

Közéletünk relativizálódása

Sok kis koszos edény között egy aranygaluska után jól elnyalt tányér is patyolattisztának tűnik. Valami hasonló helyzetben leledzik jelenleg a szlovákiai politikum is. A sok vak között bóklászó félszemű igazi sztárnak számít, majdnem hogy az ország megmentőjének.
A pénzügyminiszter például elég, ha néha meghúzogatja kenyérszeletelője nadrágját, itt-ott beleköt pár első látszatra nyilvánvalóan nagy sületlenségbe s mindez már elég is ahhoz, hogy ő legyen a kormány egyik legjobb, legnormálisabb, legszakértőbb minisztere. Pedig ehhez még semmit sem kellett letennie az asztalra - s félő, nem is fog -, egy reformjavaslat, az ország pénzügyeit javító szikra sincs a neve mellé írva. Csak néha óvatosan közbeszól, ha valaki buldózerral akar betolatni a közpénzekbe.
Vagy itt van a régi motoros, a legkisebb kormánypárt elnöke. Itt-ott, pár húzósabb témában megriszálja a fenekét - a normálisabban gondolkodók egyik fele erre néz egyet, a másik pedig üdvrivalgásban tör ki, hogy mekkora jóság is bújt belé az öreg mackóba. Pedig a tapasztalt frontharcos sem azért makacsolja meg magát s pártját néha, mert kitisztult politikai nézetei azt mondatják vele, hogy az adott szakterületen másként kéne eljárni, hanem mert ezzel egészen jó kis politpontokat lehet gyűjteni. Mečiar papa enélkül a jegyzet nélkül is jól tudja, milyen relatív a világ (s mennyire relatív benne az ő megitélése is) s mikor kell neki ennek jegyében vigyorognia vagy megálljt parancsolnia. De csak egy pillanatra, aztán megy szépen tovább a cirkusz, a Smer egy kicsit értetlenkedik (nyilvánosan kritizálni azért nem nagyon mer), bekezdésünk hőse megfürdik a - eufemikusan nevezzük így - gondolkodói oldalról gyorsan jött népszerűségben s minden megy úgy tovább, ahogy azt az iránymutató koalíciós partner kiskonyhájában kifőzték.
Külön fejezet a nacionalista gondolkodásmód viszonylagossága. Az az ember, aki pár éve még a legbornírtabb magyarfób böfögőnek számított a baloldalon, de ennek ellenére (vagy épp ezért - nézőpont kérdése) előszeretettel osztogatta az észt professzor módjára nemzetiségi kérdésben, a választások után, kecskévé vált. Kecskévé, akire a káposztát bízták. De mivel még nála is nagyobb (sokszororsan nagyobb) magyargyűlölőkkel ül egy koalícióban s kormányban, történhet meg, hogy ez az ember az egyik legtoleránsabb miniszternek számít magyarügyekben.
Ide jutottunk. Nem kell megijedni, lesz még ennél rosszabb is, hiszen a szűkebb évek és az ökölrázós választási esztendő még előttünk vannak. De hogy optimistán fejezzem be írásomat, lesz még jobb is - ha az emberek nagy részének leesik, mi is az igazi érdem s mi az, ami még a semmittevést is relatívvá teszi. Hogy ez mikor jön el, az már más kérdés...

2007. október 22., hétfő

Hogyan fogjunk Slotát?

Ján Slota egy jelenség. Egy politikus, aki tudja, mit és hogyan kell mondania. Egy színész, aki tud bánni közönségével. Jó marketingszakember, aki el tudja adni bunkó kis termékét és hozzáadottérték nélküli szolgáltatását – mégpedig a legbefolyásosabb és legjobban fizető piacokon.
Ján Slota nem egyedi jelenség. Ne hazudjunk magunknak, sok ország rendelkezik hasonló kaliberű überbunkókkal, csak kibontakozásukat nem mindenütt segíti ugyanolyan „szerencsés” feltételrendszer, mint nálunk. Slota sikerének a titka (legalább) három tényezőben keresendő. Először is kell hozzá természetesen a termék előállítója, fő forgalmazója s egyben marketingszakembere, a mi esetünkben a mélynemzeti pártelnök. Másodsorban kell hozzá a megfelelő közvetítőfelület, melyen az üzenetek nagy része megfelelő csomagolásban és mennyiségben eljut a célközönséghez. És végső soron szükségeltetik egy bizonyos számú s arányú fogyasztói réteg.
Ha egy Slota nevű csomagot eliminálni – vagy legalábbis marginalizálni – szeretnénk, be kell látnunk, hogy az első és a harmadik ponttal sokat nem tehetünk. Rövidtávon semmiképpen sem. A termék előállítóját demokratikus társadalomban megsemmisíteni nem lehet, a célközönség eliminálása még nehezebb és terrorisztikusabb feladat lenne. Így nem marad más hátra, mint megnézni azt a közeget, melyen keresztül hatásos marketingstratégiája megvalósul.
Már egy ideje felvetődött a honi média berkeinek normálisabb részében, hogy ignorálni kellene a pártelnököt és legbuzgóbb, leghabzóbb szájú szekundásait. Nem kellene róluk írni. Ennek eredményeként – szólt a logikus érv – aztán a vevőkészülék másik oldalán lévőknek nem lenne min csámcsogniuk. Elsőre ésszerűen hangzik az érvelés, ám rövidebb elemzés után rájöhetünk, hogy ez a gondolat három ok miatt is aggályos. Egyrészt a média feladata pont az, hogy informáljon. Ha kell, akkor egy kuplerájtermelő kormánypárt okádékgerjesztő – hogy az illető úriember egyedi stílusához méltó szót is becsenjek írásomba – elnökének dörgedelmeiről is. Amennyiben ezt a szabályt egyszer szelektíven leignorálja, saját magát küldi morális zsákutcába. A másik nagyon szúrós ok, hogy egy ilyen minőségű ignoranciával pont a média járulna hozzá egy nem objektív társadalmi kép megpingálásához. Mert az emberek nagy része azért szerencsére nem vevő az ilyen portékára, ám nekik is joguk van – s kötelességük is – megtudni, mekkora nagy is Istenke állatkerje s néhol milyen alacsonyra sikeredett az azt körbefutó kerítés. A harmadik, legkézenfekvőbb érv pedig az információcsatornák pluralitásában keresendő: ilyen témában szinte kizárt, hogy valaha is kompromisszum jöjjön létre a hírközlők között. Aki pedig ennek ellenére sem közölné a görényhíreket, hosszú távon saját maga alatt ásná a fát, olvasóit, nézőit, hallgatóit veszítve el.
Jogos hát a kérdés: mit is lehet akkor tenni? Szerintem csak azt, ami a hírközlés mellett a média egy másik fontos feladata kellene, hogy legyen – felkészültnek lenni. Jellemző, hogy Slotára általában a csomagolás miatt mérges a többség, holott valójában a nézetei a veszélyesek. Behívják őt a stúdióba, hagyják, hogy a legnagyobb józantalanságokat is ellövöldözze (pl. a magyarok a szlovákokat asszimilálják a szlovák délen - dezinformációk, Orbán azt mondta, hogy Kassa újra Magyarország része lesz – kitalált és/vagy pontatlan idézetek, stb.), hogy aztán egy-egy szalonképtelenebb szaván akadjanak ki. Nem, nem az a botrányos és problematikus, ha egy műsor, sajtótájékoztató vagy interjú elején valakit okádéknak nevez, a végén pedig böffent egyet, hanem az, ahogy elferdíti a tényeket, ahogy százszor és ezerszer elmondott hazugságait, melyek közben népigazságokká válnak, nem cáfolja meg senki. Ahogy – tisztelet a kivételnek – hagyják, hogy mindent elöntsön demagógiájával, miközben a kérdezőbiztosok befogják orrukat s azon sajnálkoznak, hogy milyen büdösen mondta ki azt, amit. A megoldás? Tessék felkészültnek lenni, tessék visszakérdezni, tessék észrevenni a vulgáris csomagolópapír alatti bitangságokat! Tessék kinyitni a csomagot, mégha a borító kakis is! Ha ez megtörténne, nem lenne szükség nem rá figyelni, nem tudósítani róluk – a probléma néha elementáris, ám felkészülést igénylő eszközökkel megoldható.

2007. október 15., hétfő

Emeljük fel euro-hangunkat

Egy nagyon érdekes és tanulságos beszélgetőesten vettem részt az elmúlt héten, amely megerősített abban, hogy megírjam a véleményemet erről a témáról, amit eddig „bizonyíték“ hiányában nem tettem meg. Olaj volt a tűzre az ehhez kapcsolódó, „Hlas Slovenska v Bruseli“ c. elemzés is, mely az Inštitút pre dobre spravovanú spoločnosť nevű kormányon kívüli szervezet nevéhez fűződik.


Majdnem három és fél éve vagyunk az EU-ban és gyakran elgondolkodom azon, hogy hogyan is állunk (mármint Szlovákia) és milyen is a megítélésünk, milyen az érdekérvényesítésünk. Több forrásból is hallottam már, hogy az előző kormány és a gazdasági reformok idején, az EU Miniszterek Tanácsának, vagy az Európai Tanács ülésein, Mikloš-hoz és Dzurindá-hoz jártak kezet fogni és gratulálni a nyugati miniszterek és nem fordítva. Azóta besoroltunk: nem vagyunk európai tigrisek, nem lógunk ki sem elöl, sem hátul.


Úgy érzem még mindig a lazítás korszakában vagyunk, nagyon kimerített minket ez az EU-csatlakozás...Meg kell hagyni nagy munka volt, hátrányból indultunk és olyan lemaradásunk volt a többiekkel szemben, hogy céllá változott az, aminek eszköznek kellett volna maradnia: az EU belépés. Nem tudtunk rögtön váltani, később esett le, hogy most már az európai család egyenjogú részei vagyunk és közös asztalnál kell 24 másik állammal szemben megvédenünk érdekeinket, amik hangsúlyozom: nem lehetnek kormányfüggőek!!!


És el is érkeztünk az első problémához: nincs igazán definiálva, mik is pontosan Szlovákia érdekei, amik mantineleket adhatnának az EU-ban való manőverezéshez. Ez segíthetne abban, hogy minden partnerünk tudja: ebből nem engedünk. Ez leginkább ad-hoc módon működik, leginkább akkor jövünk rá, hogy valami előnytelen lesz Szlovákiának, amikor már majdnem késő.


Persze az egyelőre nem létező prioritásainkat át is kellene ültetnünk, amik ha még meg is lennének, tartok tőle hogy nem sikerülne realizálni. Sokmindent tanultunk ugyanis a régi tagországoktól, de azt nem, hogy hogyan kell harcolnunk érdekeinkért. Ezt ugyanis Németország és Franciaország, de Írország és talán kicsit meglepő módon Magyarország is nagyon jól csinálja. Nekik nem hiányoznak a témáik, érdekeik és jól menedzselik mindazt, ami az érdekérvényesítéshez szükséges: az információk, az embereket és a két elem keverékét.


Az információk ugyan eljutnak mindenkihez, kérdés hogy mikor – a tűznél kell lenni. És mi kevesen vagyunk a tűznél. A Szlovákia számára fenntartott helyek még nincsenek elfoglalva és ami a legnagyobb szívfájdalom, a pályázatokra jelentkezők - egy kis túlzással - magukra vannak hagyva, a hazai intézményektől nem támogatást, de információkat sem igazán kapnak arról, hogy hol vannak üres helyek és mire kell az ilyen felvételi interjúknál figyelni. De messze nem csak ezzel van a gond, okok keresendők az oktatás színvonalában is. És nem is igazán az információ- és tudásanyagok, hanem a szükséges tulajdonságok hiányára gondolok. És itt még csak az alacsonyabb szintű szakemberekről beszéltem, a legnagyobb szükség a közép- és magasabb szintű hivatalnokokra van szükség, a politikát ugyanis onnan lehet a leginkább befolyásolni és a fiatalabb érdeklődők javára is onnan lehet a leginkább segíteni.


A legmarkánsabb hiányosságnak viszont az emberi hálózatok hiányát tartom – de nemcsak én, hanem a fent említett alapos elemzés szerzői is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nincs igazán működő összetartó erő, ami rendszeresen összegyűjtené – akár formálisan, akár informálisan – az európai intézményekben tevékenykedő szlovákiai szakembereket. Arról már nem is beszélve, hogy a hazai állam- és közigazgatással az együttműködés még inkább döcög, ezen is mihamarább javítani kell.


De hogy végképp ne negatív hangvétellel fejezzem be gondolataimat, örömmel nyugtázom, hogy születnek ilyen elemzések, mint amit az imént említettem és szakemberek, akik az általam említett hiányosságokra megoldásokat, konkrét, gond nélkül realizálható megoldásokat javasolnak, amik előbb-utóbb eljutnak a megfelelő helyekre és meghozzák gyümölcsüket. Hisz ez mindannyiunk érdeke – nekünk is tudatosítanunk kell hogy az EU már messze nem külügy, hanem belpolitika, hisz az európai uniós törvényhozás a szlovák törvények kb. 70%-ára van befolyással.

2007. október 12., péntek

Elnöki palota vagy kormányhivatal?

Érdekes sajtóinformáció került csütörtökön nyilvánosságra a legnagyobb ellenzéki párt háza tájáról. Amiről a parlamenti kuloárokban egy ideje már suttogtak, most először napvilágra került: egyre feszültebb viszonyok uralkodnak az SDKÚ-ban. Az állitólagos ok szerint két vonal kezd egyre markánsabban elkülönülni egymástól. Az egyik a volt szociális-ügyi miniszter, és a jelenleg legpiacképesebb ellenzéki politikus, Iveta Radičová fémjelezte liberális vonal, ill. a kétszeres miniszterelnök, mostani pártelnök vezette konzervativ-polgári platform.

Úgy vélem, hogy a fennálló ellentéteket pusztán csak e két, felettébb markáns politikus - bizonyos kérdésekben - némileg eltérő politikai irányultságával magyarázni túlzott felszinességről és igénytelenségről árulkodik. Sőt, megkockáztatom azt is, hogy egyszerű újságirói lustaság. Ha valami ugyanis, akkor épp a konzervativ és liberális értékend az, mely gond nélkül megfér egy kalap alatt az SDKÚ-ban. Pont úgy, ahogy eddig is évekig. A gondok valószinűleg mélyebb eredetűek, és sokkal inkább személyi jellegük van.

Mikuláš Dzurinda azután, hogy tavaly ősszel sikertelenül próbált harmadszor is kormányt alakitani, valószinűleg elszalasztotta a számára legideálisabb pillanatot az őrségváltásra. Bár a parlamenti választásokon az SDKÚ mint párt mondhatni hozta a formáját, az egyéni karikákat illetően házon belül már 2 párttársa is megelőzte. Iveta Radičová majd 40 ezer, Ivan Mikloš volt pénzügy, ill. reformminiszter pedig 35 ezer egyéni szavazattal. Dzurinda ezen máig nem tudta túltenni magát. Iveta Radičová népszerűsége ráadásul azóta is töretlen. Per pillanat a köztársasági elnökkel, Ivan Gašparovič-al egyetemben áll holtversenyben az első helyen , ami a köztársasági elnöki posztra mért népszerűségi mutatókat illeti.

És itt kanyarodnék vissza a cikkem apropójához. Véleményem szerint az SDKÚ-n belül nyilvánvalóvá vált feszült viszony hátterében sokkal inkább az állhat, hogy Iveta Radičová mondhatni túlzottan sikeres. A sajtóinformáció időzitésének oka pedig az lehet, hogy házon belül valószinűleg most dől el, vajon melyik alternativa mellett dönt az utóbbi évek legnépszerűbb női politikusa. Indul-e a következő tisztujitó kongresszuson az SDKÚ pártelnöki posztjáért (tegnapi nyilatkozatában ezt a lehetőséget sem zárja ki), mely megnyithatná előtte az utat az esetleges kormányalakitás felé, avagy hallgat a nép és a sajtó hivó szavára, és a teljes ellenzék támogatását maga mögött tudva harcba száll a köztársasági elnöki posztért.

Személy szerint én arra tippelek, hogy a józan ész és az első verzió mellett teszi le a voksot. Egyrészt politikailag még túl fiatal, és napjainkban, a Fico kormány óriási térnyerése idején egyben túl értékes is ahhoz, hogy köztársasági elnökként pusztán csak reprezentáljon. Másrészt az SDKÚ-nak a megunt Dzurinda helyett előbb-utóbb mindenképp új vezérre lesz szüksége. Erre pedig a legmegfelelőbbnek éppen Iveta Radičová igérkezik. Ne feledjük, esetleges sikeres kormányfőként, politikailag sokkal tapasztaltabban, következő lépésként jöhet akár a Grassalkovich palota is.

2007. október 10., szerda

Válságstáb a parlamentben

A tegnap kiszivárgott szlovák titkosszolgálati hír hallatára, miszerint Szlovákia három legnagyobb sörkonszerne (a Heineken, a SabMiller és a Pandúr) a közeljövőben megemeli az árakat, válságstáb alakult a szlovák parlamentben. A Beneš-dekrétumok és a magyar-szlovák viszony oldalra kerültek. Fico miniszterelnökünk felszólította a lakosságot a nagy összetartásra. Már az első nap több lehetséges megoldás is felszínre került, hogy hogyan lehetne minimalizálni a sör árának drasztikus emelkedését. Jakub Ťapajna, a Drieňová utcai alapiskola 9 éves tanulója meg is jegyezte, hogy akárcsak a Slovnaft esetében, amikor Fico bácsi igyekezett érvényre juttatni futurisztikus elképzeléseit a benzinszármazékok árainak befolyására, ebben az esetben is hasonló siker várható. Az első épkézláb ötlettel a KDH képviselői álltak elő, miszerint ha az egyház is beszállna a sörfogyasztásba, nem lenne szükség áremelésre. Gondoltak itt arra, hogy misebor helyett ezentúl lehetne misesör, és szenteltvíz helyett is locsolhatnák sörrel a gyerekeket. Lévén, hogy a szerzetesek által elég nagy múltra tekint vissza nemcsak a sörfogyasztás, hanem a sörkészítés is. Szavazásra bocsátották az SNS javaslatát is, amely nem éppen az árak korlátozására vonatkozott, mint inkább a déli területeken használatos „sör” szó (csapolt vagy üveges) átírására olyan formában, mint „čapolt” vagy „evegeš šer”. A másik javaslatuk a barna sör betiltására irányult. Az SDKÚ nem tétlenkedett, rögtön petíciógyűjtésbe kezdett. Össze is szedtek 220 ezer aláírást a pozsonyi műszaki egyetemen. Egy képviselőnő felvetette, mi lenne, ha vizet is tennének a sörbe, és így maradhatna a jelenlegi ára. A következő javaslat a képviselőnő mandátumának visszavonására irányult, amit egyöntetűen meg is szavaztak a jelenlévők. Az MKP együttműködési szerződést ajánlott a koalíciós partnereknek, miszerint ha a Beneš-dekrétumok nem is lesznek megszavazva, de a sör árát tartani kellene a jelenlegi szinten, mert kisebb falukban minden egykoronás áremelkedés érzékenyen hat az idült alkoholistákra, és ha a dolgozók reggel munkába menet megállnak a kocsmában, nem lesz mit inniuk a kiöntött feles mellé. Pénzügyminiszterünk rögtön javasolta az alkoholfüggő intézetek ágyainak minimalizálását és a támogatások átcsoportosítását, azzal érvelve, hogy a sör árának drasztikus emelkedése visszaszorítja az alkoholisták számát Szlovákiában. A nap embere minden kétséget kizáróan az SNS elnöke volt. Látszott rajta, hogy először érzi magát elemében, és nemcsak a téma szakembere, hanem az élharcosa is. 50 oldalas tudományos cikket nyújtott be megszavazásra, miszerint a sör elengedhetetlen vitaminokat, ásványi anyagokat tartalmaz, és nem csak a veseműködést segíti, hanem az alváspanaszokra is tökéletes ellenszer, ezért javasolja a gyógyszerek közé való besorolását, és a egészségügyi biztosítók által élvezett részbeli vagy egészbeli támogatottságát. Tomanová szociális miniszterasszonyunk szerint lehetne találni rá megoldást, miszerint a nyugdíjalapból lenne mesterségesen életben tartva a sör árának jelenlegi szintje. Felcsillant a remény, hogy talán végre neki is lesz egy használható ötlete.

2007. október 9., kedd

Történelmi pillanat

Tegnap polcot szereltünk Jürgen kollégával, amikor beköszöntött a történelmi pillanat. Észrevétlenül jött, lopva osont be, mint a történelmi pillanatok általában. „No, tegyük le ezt a két lapot ide a földre” – mondta Jürgen kolléga, és a történelmi pillanat máris ott termett, jelentősége ott ragyogott szobatársam döbbent tekintetében.


Zsolnai a lány, életében először hallott magyar szót.

„To je čo?” – kérdezte meglepetten. „Maďarčina” – feleltem. Többet nem kérdezett.

Pedig igyekszik a csaj, harmadszori magyarázás után azt is megértette, nem Magyarországról költöztem Rimaszombatba, sőt, azt is felfogta, hogy én vagyok az a magyar kisebbség, amiről annyit cikkeznek mostanában, hogy én vagyok az a bizonyos kollektív bűnös, még baráti jótanácsot is adott, hogy ne sűrűn utazzak Zsolnára; de tegnapig talán még mindig azt hitte, ez az egész csak egy bizarr tréfa, egy furcsa átverés, a magyar újságok meg a könyvek az asztalomon (tegnaptól már polcomon!), meg hogy annyit mondom, hogy magyar vagyok, hiszen mindig szlovákul dumálok vele, mégse lehetek hát „šialená Maďarka” (idézet tőle).

A történelmi pillanat mindent megváltoztatott.

„Neked akkor biztos tetszik a Susedia” – tett egy kísérletet a téma újrafelvetésére néhány órával később, s mikor sajnálkoztam, hogy még egyetlen részt sem láttam belőle, bár Rák Viki rimaszombati, és édesanyám osztályába járt, csak csóválta a fejét – valószínűleg arra gondolt, sosem fogja megérteni a magyarokat.

2007. október 6., szombat

Szélsőségességem első hete

Jelentem, túl vagyok az első héten, így teljes értékű nacionalistának mondhatom magam. Még egy- két húzás, és talán már a fasisztákhoz is besorolnak. Hosszú volt az út, de megérte, hiszen végre tisztában lettem az irányultságommal.
Mondjuk azért meg kell jegyezni, hogy először komoly sokként ért a tény, hogy én voltaképpen nem is liberális vagyok, hanem szélsőséges irredenta. Az egész a benesi dekrétumokkal kezdődött. Szerintem az MKP teljesen helyénvaló és logikus lépése volt, hogy az uborkaszezonnal előjöjjenek a témával - idős választóik vannak, nyolc évig hitegették őket, hát istenem, ennyit megérdemelnek. Felháborodtam a szlovák parlament "ellenlépésén" és egyetértettem a kérdés uniós szinten való felhozatalával. Kimondottan örültem, mikor a magyar pártok egyhangú támogatásukról biztosították a felvidékieket - beleértve a személyes látogatásokat. Kimondottan bosszankodtam, mikor Slota minősíthetetlen hangon vádolta Csákyt és ujjongtam, mikor az MKP nem süllyedt le a kocsmapolitizálás szintjére. Bátorkodom azt mondani, hogy az értelmiségnek igenis tiltakozni kell. Most kiderült, hogy szélsőséges vagyok. Egyöntetűen ezt állítja a szlovák közvélemény és a szlovákiai magyar értelmiség azon fele, akit liberálisnak szokás nevezni. Shit happens, még mindig jobb későn rájönni a valódi irányultságomra, mint soha.

Az új titulusomhoz méltóan fogok viselkedni. A szobám fehér meszelését vörös csíkokkal teszem árpádosan komfortossá és népviseletben járok majd munkába. Magyaros matricát ragasztok a családi kocsira (gondolom ezt is elvárják egy szélsőségestől) és őszintének látszó könnyeket hullatok majd Trianon évfordulóján. Következetesen megpróbálom majd a zsidesz, zsindex, maszop, tót szavakat használni - ez még nehezen megy, de majd gyakorlok. Az élet tele van kihívásokkal.