Fotóhónap 2007, I. rész – Che Guevara és a bableves

A Fotóhónap kiállításorgiája folytatásokban. Ne várjon senki komoly műkritikát, nem értek a fotózáshoz, pusztán lelkes műkedvelő vagyok. Az idei Fotóhónap számomra tegnap kezdődött, de remélhetőleg eljutok még néhány kiállításra, így ez egy reménybeli sorozat első része.

Nyitott térképek – Open Maps

Imádom a vörösbabot. Che Guevara mexikói bablevesből kialakított portréja rögtön megindította a nyálkiválasztást – soha jobb kezdetet a Fotóhónapnak! A több szerző alkotásait bemutató gyűjtemények azért jók, mert mindig akad közöttük, ami tetszik, bár a képek, stílusok, hangulatok különfélesége és gyors váltakozása miatt nagyobb elmélyedésre nincs lehetőség. A dél-amerikai fotográfusok mintha összegyűjtötték volna az összes sztereotípiát, ami Latin-Amerikával kapcsolatban él bennünk: csiricsáré bóvli és meredező hímtagok, keresztek és glóriák csára-búra. A műfajok keverednek, a képeket sok esetben szövegek egészítik ki, színes tollakkal vagy tintába mártott lúdtollal írt szövegek (miért is nem figyeltem jobban a spanyolórákon?). És van egy kép, egy gyönyörű – Ember madárkönnyekkel – cserzett kézben két kismadár egy öregember szemei előtt – már csak ezért az egy képért is megéri bejönni. A végére még egy kedves meglepetés – A paradicsom kellékei –, üvegtárlóban kis fényképőrző tokok, amikbe a kedvesünk fényképét szokás tenni, sok minden van a tokokban, de a középsőben, fő helyen egy futball-labda képe. És ez így van jól.

Carl de Keyzer

Zóna vagyis börtön vagyis gulag. Akár az egy emelettel lejjebb zajló One World fesztivál programpontja is lehetne ez a kiállítás, mert az orosz börtönfalvak életét bemutató képek sorozata olyan, mint egy film. Kopaszra borotvált fejek hajolnak a munka fölé a gyárakban, versenyeznek jégszobor-készítésben vagy várnak látogatókat. Az arcok durvák, dühödtek, csak az ebéd előtti regisztrációnál önti el őket valami földöntúli boldogságról árulkodó mosoly. Az orosz tajga rideg világában az ebéd az egyetlen, biztosan bekövetkező öröm – még a friss házasok sem ilyen boldogok, pedig teljes három órát kapnak, amit zavartalanul együtt tölthetnek nászéjszakaképp, fegyőrök nélkül.

Peter Župník

Vannak kiállítások, ahol a téma érdekes, a világ, amit a fotósok bemutatnak, és vannak kiállítások, ahol a megjelenítés módja a lényeg. Ezek a szokványos dolgok szépségének kiállításai. Peter Župník tárlata ez utóbbi kategóriába tartozik – aki például macskákat fényképez, rossz ember nem lehet. (Tizedes kolléga véleményét most mellőzzük.) Kellemes meglepetés egy pár évvel ezelőtti Fotóhónap plakátképével találkozni újra, és üdítő végignézni a fekete-fehér természetfotókat, egy szem gesztenyét, egy virágkelyhet, egy papírhajóban utazó „csak diót“. Na és a „Lépcső a mennybe“, havas lépcsők a sötét ég felé, amelyen óriási hópelyhek a csillagok – pár év fotóhónap-járás után most történt meg velem először, hogy úgy éreztem: ez a kép nekem KELL. (Az árát azért mégsem kérdeztem meg, maradjon csak inkább bennem a kellemes élmény.)

A. P. Florkowski

Általában szeretni szoktam a szocifotókat, a szocialista államok mindennapi életét megörökítő fényképeket, mert minduntalan a saját életem ismerős formái köszönnek vissza, épületek, ruhák, alakok, de Florkowskinál csak a keletnémet cirkusz fogott meg igazán. A lengyel katolikus ünnepek hangulata nem volt ismerős, a képek pedig annyira nem tetszettek (írhatom laikusként, hogy annyira nem voltak jók?), hogy az ismeretlenségük ellenére is lekössenek – ez egy gyorsan abszolválható néhány tíz méter volt.

Paolo Pellegrin

Keyzer után újabb magnumos. A bejárat melleti „fülszöveg“ emlékeztet az örök problémára, hogyan tud valaki hosszú éveken át szenvedőket fényképezni és nem megbolondulni, s cinikussá sem válni. Pellegrin meg is feleli a kérdést: próbálja méltósággal kezelni azokat, akikkel az élet nem bánt méltósággal. A nagyméretű fekete-fehér fényképek igazolják is ezt a szándékot: minden jótékonyan homályos és kissé elmosódott, hogy ne érezzük magunkat olyan kínosan, amíg mások szenvedését nézzük – Koszovóban, Szudánban, Indonéziában. Ami viszont kínos, az az, hogy a 150x80 centis képek alatt Times New Roman tizenkettessel szerepelnek a képaláírások, az embernek esélye sincs elolvasni az ideális képnézegető távolságból, ezért aztán hülyén hajolgatva kénytelen kisilabizálni, mit is lát a képen. Az olvasgatás után érdemes mégegyszer, immár zavartalanul végigsétálni a képek között – a hatás egészen más.

(A fentebb felsorolt öt kiállítás mindegyike a Dom umenia-ban található (Nám. SNP 12), és 80 koronáért naponta 12 órától 19 óráig megtekinthető.)