Egy ember halálára

Régebben mindig voltak mindig olyan hülye gondolataim, hogy mit fogok mondani, vagy hogy mivel fogom vigasztalni a lányt, aki elveszti közeli rokonját. Párszor már lefutott az agyamban elalvás előtt, amikor még álmatlanul forgolódtam az ágyban. Gondoltam, magamhoz ölelem majd és tartom őt fél órán keresztül, csak így, szótlanul, a külvilágot teljesen kizárva. Aztán rávilágítok, hogy nincs értelme a szomorúságnak, hogy meg kell adni a tiszteletet, meg kell tartani őt emlékezetünkben, de a gyásznak nem kell napokig tartó sírásba fulladnia, meg az értelmetlenségbe süllyedve keresni a választ, hogy hol lett az egész világ elcseszve.

Nemrég alkalmam volt praktizálni a teóriát. Ketten voltunk az irodában. A csajszi mellettem tudta meg, hogy meghalt a közeli rokonja. És nem volt betervezve. Rajtam kívül másra nem is nagyon számíthatott a közelben. Én lefuttattam magamban pár variációt, hogy mivel lenne legjobban megvigasztalni őt, meg hogy milyen mondatokkal lehetne elűzni azt a reménytvesztett jó pár tonnás nyomást, amely lelkére nehezedett, de asszem pár szlovák szó kiesett a szókincsemből, meg lehet, hogy benne sem voltak, és csak annyi jött ki belőlem, hogy „Drž sa“. Nem volt értelme mást mondani, nem is kellett. Itt sajnálkozás és részvét nemigen segít. Erős támaszra van szüksége ilyenkor az embernek. És most cseppet hülyének is érzem magam miatta, amiért nem kísértem hazáig, hátha útközben összeesik. Eléggé ki volt szegényke. Ha gyorsabban reagáltam volna, akkor már fél üveg házival kevesebb lett volna a hűtőben. De hát engem is letaglózott egy cseppet az eset. Annak ellenére, hogy nem az a fajta vagyok, akit könnyű meglepni. Temetésen is talán akkor könnyeztem utoljára, amikor piszok ment a szemembe. Látszólag elég érzéketlen vagyok. De minden csak felfogás kérdése.

Az élet elsőre értelmetlen. Cselekszünk, gondolkodunk, írunk, aztán meghalunk. Minden, amit tettünk, tetteink, gondolataink, személyiségünk, vágyaink és élményeink elvesznek azok halálával, akik ismertek bennünket. Jön egy újabb generáció, amely szintén teszi a dolgát, cselekszik, gondolkodik, aztán kihal, és egy másik váltja fel őket. És ez így megy tovább, amíg ki nem hal az emberiség, vagy be nem népesíti a világűrt. Emberek naponta halnak meg és születnek újak. Nem kell stresszelni. Napi egy serről biztos lemondanék, ha legalább egy pillanatra láthatnám, hogy mi lesz 100 év múlva.

Az embernek fáj, ha egy ember, akivel naponta szokott találkozni és nemcsak támaszt talált benne, hanem szeretet is kapott tőle, és tudja, hogy elment, és úgy ment el, hogy soha többet nem válthat vele egy rövidke szót sem, és arcát sem fogja már látni, max. fényképeken vagy emlékeiben, bizony kellemetlen. Az embernek még eszébe jut, hogy mennyi mindenről szeretett volna még vele beszélgetni. Szerette volna még elmondani neki az érzéseit a véleményét, amikről úgy sem szoktak sosem beszélni. Mert az ember nem olyan fajta, hogy csepegős érzésekről és az emberekről megformált véleményről beszélgessenek, pláne nem akkor, amikor burcsákszezon is van, meg a bajnokok ligája is elkezdődött. Én aszondom, hogy egy jó hideg sörrel az ember ki is elégítette a vágyait. A beszélgetésnek tűnő háttérzaj már csak hab a tortán.

A haláltól nem kell félni. Az egy természetes dolog. Minden este aludni megyünk, minden reggel meg felébredünk, és sosem csodálkozunk el rajta, hogy ez hogyan lehetséges, és miért van így. Aki úgy él, olyan, amilyen mindig is szeretett volna lenni, meg van a saját értékrendje és személyisége, akkor az nem fél a haláltól. És ha már holnap a halálos ágyán fog elmélkedni, akkor is csak azt fogja mondani, hogy sosem csinálta volna másképpen, és büszke arra, hogy ilyen emberek között halhat meg ilyen élettel és emlékekkel. Akkor érdemes volt élni, függetlenől attól, hogy csak 25 évbe vagy 80-ba fért bele a munkálkodása. És ha tudja, hogy temetésére majd nem sajnálkozva és kisírott szemekkel mennek el az emberek, hanem azzal a jóleső érzéssel, hogy büszkék arra, hogy ismerték őt, akkor annál nem is kívánhat többet az ember. Az is csak bizonyítéka annak, hogy tényleg egy szép élet volt az övé.