Mikolaj minisztbácsi javaslatot tett, hadd tanuljanak a magyar gyerekek szlovákul, ha úgy akarják. Tegyük félre a cinizmust így karácsonykor, és örüljünk a lehetőségnek. Mert lehetőség ez, óriási lehetőség, ha eddig még volt szülő, aki valami érzelmes nemzettudatból lemondott arról, hogy gyerekéből miniszter legyen, s nem adta szlovák iskolába, most megnyílt előtte is a lehetőség, hogy eleget tegyen piros-fehér-zöld szíve parancsának, de a miniszteri poszt se legyen gyermeke számára elérhetetlen. Ha valaki magyar iskolában szlovákul tanul, az majdnem annyira hatékony szer a magasabb posztok elérésére, mint az echte szlovák iskola.Mi tulajdonképpen ajándékot kaptunk Mikolaj minisztbácsitól.
Kaptam egyszer ajándékot én is (többször is kaptam, de ez a bizonyos Mikolaj minisztbácsi cselekedete kapcsán jutott eszembe). Karácsonyra. Könyv volt, az volt a címe, hogy „Háromszázhatvanöt príbehov.” Persze a háromszázhatvanöt számmal volt írva: 365, de az ember magában kiolvassa. A könyv édesanyám újabb kétségbeesett kísérlete volt a szlovák nyelv érdekessé tételére. Akkor már túl voltunk egy kudarcba fulladt próbálkozáson: édesanyám magyar–szlovák szakos tanárnőként ugyanis szerette volna, ha gyermeke nem hoz rá szégyent szlovákórákon, ezért a nap egyik harminc percét kinevezte szlovák félórának, amikor gyakorlás céljából szlovákul beszélünk majd egymással. Ezek voltak azok a félórák, amikor nem szólaltam meg. Néhány nap után édesanyám feladta. A „Háromszázhatvanöt príbehov” már kevésbé volt kényszerítő jellegű, elsősorban azért, mert KÖNYV volt, ráadásul szép illusztrációk voltak benne, amiket később nagy elánnal kopíroztam osztálytársnőim emlékkönyveibe az obligát emlékkönyves korszakban.
De csak a hatodik príbehig jutottunk. Később kezdtem unni, az olvasás-fordítás hosszadalmas volt, segítséget igényelt, nem igazán vált be nálam, aki soha életemben nem olvastam kísérettel.
A szlováktudásom tökéletesítése minden kényszerítés vagy ajándéknak álcázott módszer ellenére abbamaradt.
A szlovák szükséges rossz – gondoltam, egészen addig, amíg örök szerelembe nem estem a futballal, és rá nem jöttem, hogy imádott rimaszombati csapatomról sokkal több információt megtudok a szlovák sportnapilapból, mint az Új Szóból. Akkor éreztem életemben először, hogy hasznát veszem ennek az éveken át a fejembe sulykolt nyelvnek.
Ajándékok helyett ilyen felismerés kellene. Egy ilyen felismerés lehetősége mindenkinek. De minisztbácsiként és minisztnéniként mennyivel egyszerűbb abban bízni, hogy a csillogó csomagolás alól nem érezzük meg az ajándék alternatívoktatás-szagát, mint egy normális (vagy legalább a normálishoz közelítő) ország létrehozásán fáradozni. Pedig annak valószínűleg önszántunkból akarnánk megtanulni a nyelvét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése