Nem is annyira arany középút

Nem is olyan régen Nagy-Britanniában, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt tagjai kemény ideológiai csatákat vívtak egymással. Margaret Thatcher többek között a nagyon kemény anti-szakszervezeti és anti-baloldali beállítottságú kampányának köszönhette pártja győzelmét a hetvenes évek végén. A következő választásokon a Munkáspárt is (sikertelenül) bevetette nehéz kaliberű fegyvereit a Toryk ellen. Ez a kíméletlen „anti-kapitalista" és anti-jobboldali rétorikájukban nyilvánult meg. Ezek az ideológia csatározások valójában azt reflektálták, amiről a politikának szólnia kéne: kettő (vagy több), a világnézetben különböző párt próbálja a saját ideológiáján keresztül a társadalom igazán égető problémáit, kríziseit orvosolni.

Manapság viszont nem ezt látjuk. Nagy-Britanniában a gazdaságilag és társadalmilag turbulens hetvenes, nyolcvanas éveket egy sokkal nyugodtabb, ökonómiai boomon alapuló kilencvenes évek és napjaink váltották fel. Az említett prosperitás szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy még akkor a Blair vezette Munkáspárt a jobbára klasszikus baloldali eszmék elhagyásával jelentős arányban átvette a jobboldali konzervatívok programját. De nemcsak a „Labour" tolódott középre a politikai spektrumon, hanem a „Toryk" is, akik programja az olyan területeken, mint az EU vagy az imigráció lényegesen közelebb áll a baloldalhoz, mint a jobbhoz.

Nemcsak Nagy-Britanniában, hanem egész Nyugat-Európában egyre nyilvánvalóbb, hogy azoknak a pártoknak van nagyobb esélyük a választások megnyerésére, amelyek a programjukat a lehető legjobban ideológia mentessé teszik. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha a pártok a legégetőbb problémakkal foglalkoznának. A baj az, hogy a különböző politikai tömörülések rövid távlatokban gondolkoznak. Nem meglepő, ha manapság a választások előtti időszakban arra megy nekik ki a játék, hogy túllicitálják a politikai ellenfelet, csak azért, hogy tovább hatalmon maradhassanak. A mai Nyugat-Európa pártjaiban hiányzik egy Margaret Thatcher kaliberű politikus, aki merne rizikót vállalni a hosszab távú problémák (nyugdijrendszer reformja, olajfüggőség, globális felmelegedés stb.) megoldásának legalább az elkezdésével.

Talán nem is lenne olyan rossz, ha a Nyugat-európai politikai spektrum közepe leszűkülne, és ismét lenne egy egymás ellen keményen harcoló igazi baloldal és jobboldal. Talán akadna valamelyik oldalon egy, a kemény ideolóogiai vitákban megedződött vezető, aki nem csak közvetlenül a pártjára gondolna, hanem annak valódi eszméit szem előtt tartva, megpróbálná a hosszabb távú gondokat is megoldani.