2007. augusztus 6., hétfő

Pappsanyik

Tizedes írta:

A média egyik sajátossága, hogy általában akkor borítja ki a bilit, ha már megtelik – csak a nagyon büdös végeredmény adható el igazán. Részben ez történt az Ifjú Szivek kapcsán is. Az ügy miatt kipattant pappsanyi-sztorinak viszont van egy másik, szomorúan specifikus felvidéki magyar vetülete is: a szakmai és erkölcsi igénytelenség, a „túl kevesen vagyunk”-szindróma, az „itt mindenki mindenkit ismer”- és a „soha sem lehet tudni, kire lesz még szükség”-életérzés.

P. S.-ről nem az Ifjú Szivek háza táján kitört botrány következtében derült ki, hogy tróger. Akik ismerték, tudták ezt már ‘89 előtt is, akik később futottak vele össze vagy hallottak róla, ezen oldaláról is megismerhették. Sokáig – egészen idáig – mégis megfelelt. Igaz, hogy vezetése alatt szakmailag sehová sem, legfeljebb visszafelé fejlődött a magyar adás, igaz, hogy emberileg és erkölcsileg sem azt nyújtotta, ami elvárható lenne egy ilyen fontos intézmény ennyire fontos posztján ülő embertől – mégis megfelelt. Az igénytelennek azért, mert szakmailag igénytelen volt, a számítónak azért, mert erkölcsileg is igénytelen volt, a trógernak azért, mert hasonlelkű emberre talált benne... a politikusnak meg (hogy beléjük is rúgjunk egy kicsit) egyszerűen azért, mert nem kérdeztetett rá kényelmetlen dolgokra. S tegyük őszintén hozzá: a médiában dolgozó embernek pedig azért, mert tudta, hogy erős figura, aki sokmindenkit ismer, s végtére sohasem lehet tudni, nem lesz-e majd szükség egyszer egy jó kis meleg rádiós flekkre. A többieknek meg? Azért, mert kis szlovákiai magyar kozösségünkben nem illik valakibe ilyen „apró” okok miatt belerontani.

Ami volt, megtörtént, most örüljünk annak, hogy ha későn is, de legalább egyszer végre borult a kakisedény. Vagy mégsem? Nem kellett volna hamarább belé rúgni? Nem kellett volna hamarább kérdőre vonni? Nem okozott volna úgy kevesebb társadalmi és erkölcsi kárt az itteni magyar társadalomnak? Miért kell(ett) megvárni, amíg túlcsordul(t) a pohár? (Most ennek speciel egy jól működő, szorgos munkával épített táncegyüttes issza meg a levét.)

S hadd menjek tovább: ő az utolsó pappsanyi?

Félek, hogy szűk kis társadalmunkban és annak még szűkebb „elitjében” találnánk még jópár hasonló, kisebb-nagyobb pappsanyit. Sőt, ilyen állapotok között még a normális emberből is előbb-utóbb előtörhet a pappsanyi, ha nem vigyáz magára...

A Jurassic park életre kel, avagy a Fico kormány első éve

Nyomkereső írta:









Robert Fico kormányának elmúlt egy évi értékelésénél Steven Spielberg méltán híres filmjeinek újabb folytatása ötlik fel az emberben. A párhuzam annál is inkább valós, mivel minisztereink eddigi ténykedésével mintha a rendezőóriás ősállatai elevenednének meg újra. Legalábbis gondolkodásban. Ha továbbolvas, megtudhatja miért.

Szlovákia az elmúlt két választási ciklusban Európa fekete foltjából a régió vezető reformországává lépett elő. A tavalyi választásokkal azonban egyfajta gondolkodásbeli visszarendeződés vette kezdetét, melynek böjtje ugyan jelenleg még látótávolságon kívül van és egyelőre várat magára, előbb-utóbb viszont mindenképpen eljön, és igencsak fájdalmas lesz.

Végigtekintve a Jurassic park faunáján, a visszarendeződés még inkább szembetűnő. Terjedelmi okokból csak címszavakban és a teljesség igénye nélkül, a jövő és a közhangulat okulása végett viszont annál mérvadóbban az alábbiakra szeretnék rámutatni:

Robert Fico kormányfő a baloldal úttörőjeként az eltelt időszakban igazi szellemi vezéri képességekről tett tanúbizonyságot, végérvényesen belopva magát a közvélemény nagy részének bizalmába. Hangoztatott benzinár-regulációja, vagy egy új állami olajtársaság esetleges létrehozása, netán a szélessávú vasúti sínpárnak az egész országon keresztüli lefektetése mind-mind olyan szellemi teljesítményről tesz tanúbizonyságot, melyre minden bizonnyal még maga a nagy Hugo Chavez is elismerően csettintene. Bár neki ennyi idő alatt „csak” az állami szimbólumok megváltoztatására (értsd az ország címerében szereplő ló az eddigi jobb irány helyett már bal irányba halad), az olajipari vállalatok államosítására, és a független média ellehetetlenítésére futotta. Kormányfőnknek így, bár igazán szorgalmas, még mindig van mit behoznia.

A sor folytatható Harabin igazságügyminiszterrel, aki amellett, hogy a HZDS legutóbbi kongresszusán Ivan Lexa asztalszomszédjaként tündökölt, a maffia ellen létrehozott Speciális Bíróság megszüntetésére irányuló szűnni nem akaró kezdeményezéseivel, valamint a BTK-ban meghatározott büntetések szigorának enyhítésével szintén sikeresen belopta magát a köztudatba. A jogrend őrétől ez bizony nem is olyan rossz teljesítmény. Nem beszélve a szolgálati gépkocsi-afférjairól, melyet használ boldog-boldogtalan, szinte az egész családja, mindezt természetesen ingyen és bérmentve, az adófizetők pénzéből.

Valentovič egészségügyminiszternek az eltelt egy évben szintén sikerült bizonyítania. A magánbiztosítókkal szembeni államosítási törekvéseivel neki sem kellett Venezueláig repülnie tanácsért. Irigyelve a hasznot az egészségbiztosítóktól még rá is tett minderre egy lapáttal. Az egészségügyi tárca adósságállománya, valamint az ellátási rendszer hatékonysága természetesen mindeközben kritikán aluli. Legújabban kórházi ágyak és osztályok, valamint vidéki kiskórházak megszüntetésének ötletével tündökölt. Egy év múlva, a Jurassic park újabb folytatásánál már valószínűleg jelen sem lesz a szereposztásnál.

Izák miniszterrel kapcsolatban – igen, ha valakinek esetleg eddig még nem tűnt volna fel hogy létezik, magáról a környezetvédelmi miniszterről van szó - említésre méltó, hogy a Kôprová- és Csendes-völgyben történt törvénytelen fakitermelésre vonatkozó szaktárcai felügyelet jelentésének megszellőztetése után az egész ügyet inkább egy másik felügyelet gondjaira bízta, természetesen a szükséges korrekciók elvégzésére tett javaslatokkal egyben.

Jahnátek gazdasági miniszternek becsületére váljék, hogy 12 hónapos pályafutása alatt sikerült eljutnia egészen odáig, hogy még a fegyverkereskedelemmel kapcsolatos feketepénzek elsumákolására szolgáló könyveléstechnikai módszerekről is nyíltan képes beszélni a médiákban. Igazán dicséretes. A parlamenti folyosókon - miután sikeresen túlélte a visszahívására tett ellenzéki javaslatot, köszönhetően a koalíciós betyárbecsületnek - azóta is a kormány Benny Hillje cím büszke tulajdonosaként tetszeleg.

Maďarič kultuszminisztert pedig, akit a legerősebb kormánypárt trónkövetelőjeként is tisztelhetünk egyben, ha a magyar kultúrára szánt támogatások, vagy akár az Ifjú Szívek sorsa nem is, a táncegyüttes székhelyéül szolgáló lukratív ingatlan jövőbeni rendeltetése annál inkább érdekli. Meg is tesz annak érdekében mindent, hogy a néptánccsoport - még ha sajnálatosan némi magyar érdekeltségű segítséggel is - mihamarabb sikeresen felszámolja önmagát.

Robert Kaliňák belügyminiszter sármos vonzerejét latba vetve szintén napi közéleti kenyérként szolgál. Elég, ha csak a Malina Hedvig ellen indított keresztes hadjáratára gondolnunk. Arrogáns, pimasz stílusával egyben mindenre képes.

A végére maradt Tomanová szociális és családügyi miniszterasszony, akit kár lenne kihagyni. Szakmai kompetenciájának erős megkérdőjelezhetősége mellett a nyugdíjreform és munkaerőpiac hóhéraként is tekinthetünk rá. A kormányfő biztatása mellett ugyanis mindkettőt sikeresen torpedózza, kiszolgáltatva és hosszútávon felelőtlenül magára hagyva a bérből és fizetésből élő, a tisztes jövőjük érdekében saját tőkeszámlán spóroló honi választópolgárok millióit. Kocsikázásban Harabin miniszter mellett szintén erős, elég ha csak a kontinens másik végére küldött limuzinjára gondolunk. Mindezt csak azért, hogy munkatársainak portugáliai szolgálati útjuk során az ottani nagykövetség teljes körű támogatása mellett még véletlenül se kelljen taxira fanyalodniuk.

Így állunk hát jelenleg, a kormány egy éves bizonyítványosztása idején, fókuszálva csak a leginkább említésre méltó nagyvadakra. Eddigi munkásságuk felületes, tudatosan sarkított értékelése alapján is elmondható, hogy szinte kivétel nélkül egy letűnt kor gondolatvilágáról és munkamódszereiről tesznek tanúbizonyságot, érvelési módszereikkel sértve minden jóérzésű választópolgár szellemi színvonalát. Ha a közélet iránt fogékony hírolvasóként mindebbe belenyugszunk, akár egy hosszú távú, több választási ciklust felölelő politikai berendezkedéshez is asszisztálhatunk, melynek végén dicsőségesen eljutunk az egyszer már megoldott problémák újrafelmerüléséig. A következő böjt viszont már annál fájdalmasabbnak ígérkezik.

Hogy három év múlva újra választhatunk? Már alig várom!